CHAKHO | 15. fejezet - Vajon ki az igazi szörnyeteg?
CHAKHO
15. fejezet - Vajon ki az igazi szörnyeteg?
Zeha és társai szóhoz sem jutottak. A kereskedő úgy adta elő magát, mintha nagylelkű kedvezménnyel kínálná nekik a lándzsát, miközben 1,5 milliárd vont kérni azért a fegyverért cserébe valójában meglehetősen tisztességtelen ajánlat volt.
Do-geon sötét ábrázattal méregette a fickót.
– 1,5 milliárd von, most csak szórakozik velünk, ugye? – kérdezte. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen még csak nem is egy pisztolyról beszélünk…
– Pontosan. Éppen azért, mert ennyire ritka. Mit gondoltok, hol máshol találtok még egy ilyen szépséget? Nyugodtan átkutathatjátok utána az egész piacot! Még ha találnátok is egy másikat, ilyen áron úgysem juthattok hozzá.
– Hát persze, hogy nem! – ellenkezett feldúltan Do-geon. – Másnak eszébe sem jutna ennyit kérni érte.
Mielőtt még Zehának is lehetősége lett volna belefolyni a vitába, egy ismeretlen alak, aki eddig a társaságuk mögött állt és a beszélgetést hallgatta, gúnyolódva megszólalt.
– Eleve nem találna másikat – jegyezte meg az idegen. ¬– Ugyan már, mégis kinek jutna eszébe egy ilyen fegyverrel kereskedni?
Egy fiatalember volt az, akit Zeha nem ismert fel. Miközben váratlanul csatlakozott a beszélgetéshez, odalépett Zeha mellé. Zeha valamiért úgy érezte, mintha már régóta ismerné őt. A fiatal férfinak sötétzöld haja volt, ami jól illett barna szemeihez, és a szegecses dzsekije tökéletesen passzolt az összképbe.
– Mit képzelsz, mégis ki vagy te? – mordult rá az árus. – Ehhez semmi közöd. Húzd el a csíkot!
A fickó azonban ahelyett, hogy odébb állt volna, elvigyorodott.
– Egy ideje már magán tartom a szemem, uram – jelentette ki. – Kétségbeesetten próbálta rásózni a lándzsát minden járókelőre, aki csak megfordult itt. Mielőtt ezek a fiatalemberek idejöttek, még azt is felajánlotta, hogy ingyen odaadja egy pisztoly mellé. Láttam.
– M-még hogy én...?! – A kereskedő arca azonnal elvösödött, miközben tiltakozva harsogott.
– Ez valami vicc?! Ingyen volt, és mégis megpróbált leakasztani rólunk 1,5 milliárd vont? – Do-geon összeráncolta a szemöldökét. – Persze, értem én, hogy a világunk éppen a darabjaira hullik szét, ennek ellenére nem kellene megőrizni valamit a morálból? Maga is pontosan tisztában van vele, hogy azért kellenek nekünk fegyverek, hogy levadásszuk a beomokat…
– Pontosan! – értett egyet vele Zeha is, majd a társaira kapta a pillantását. – Várjunk, nem maradhatunk itt. Muszáj figyelmeztetnünk a többi vadászt is, hogy ez a hely megpróbált lehúzni minket.
Időközben már egy kisebb tömeg gyűlt köréjük és az emberek egymás között sugdolóztak. A kíváncsiskodók a kereskedő figyelmét sem kerülték el. Tudta, hogy nem maradt más lehetősége, így sietve taktikát váltott.
– Ó, barátom, semmi szükség rá, hogy ezt tegyétek – eresztett meg feléjük egy nyájas mosolyt. – Ki akar itt bárkit is lehúzni? Keményen dolgoztok, hogy megvédjetek minket a beomoktól, tudom én azt. Persze, hogy tudom. Csak egy öregember bolondos tréfája volt… nemde?
Zeha és a többiek hideg tekintettel méregették őt.
– Jó-jó, nincs itt semmi gond, csillapodjunk le mindannyian – szólalt meg újra az árus, majd felemelt egy pisztolyt és feléjük nyújtotta. – Na és ehhez mit szóltok? Megkapjátok ezt a pisztolyt meg a lándzsát is 1,5 milliárdért. Se többért, se kevesebbért. Ez egy nagyszerű ajánlat, már szinte kész rablás! Biztos vagyok benne, hogy ti magatok is tudjátok, milyen drágák manapság a pisztolyok, ugye?
Ami azt illeti, valóban tisztában voltak ezzel. A pisztolyok, amiket a piacon kínáltak, több mint 1 milliárd wonért keltek el. Ám bármilyen jó ajánlatnak is tűnt, még mindig akadt egy bökkenő. Csak 1,2 milliárd vonjuk volt összesen. Zeha vetett egy kérdő pillantást Do-geonra, tőle várta az iránymutatást, hogy mihez kezdjenek, amikor a zöld hajú férfi hirtelen a kereskedőre mutatott.
– Nem kellene valahogy kompenzálni, hogy megpróbálta átverni őket? – kérdezte kihívóan. – Mondjuk, engedjen az árból. Legyen egy milliárd. Egy vonnal sem több.
– Te meg miket hordasz itt össze? – tiltakozott a kereskedő. – Ez helytelen! Ezzel már szinte megloptok engem!
– Hogy meglopjuk...? Már ne is haragudjon, de ki volt az, aki előbb próbált minket lehúzni?
A kereskedő gyorsan végigfuttatta pillantását a körülöttük állókon abban bízva, hogy észrevesz köztük valakit, aki hajlandó közbelépni az érdelében. Ám hiába, nem talált köztük senkit, aki segített volna neki. Mindenki azonnal a másik irányba nézett, amikor megérezték magukon a tekintetét. Persze, volt magyarázat a tettetett közömbösségükre. Végtére is, manapság már semmi sem ösztökélte az embereket arra, hogy beleártsák magukat mások dolgába, ha a helyzet úgy kívánta, hiszen senki sem foglalkozott azzal, ha valaki megsérült vagy meghalt közben.
Változtak az idők.
Az árus azzal is tisztában volt, hogy ezúttal beomvadászokkal állt szemben, és nem volt semmi értelme vitába keveredni velük. Így miután alaposan mérlegelte magában az előnyöket és hátrányokat, döntésre jutva csak köpött egy nagyot a földre.
– Tudtam! Egyszerűen éreztem, hogy valami ilyesmi fog történni. Csak fogjátok és tűnjetek el innen, tolvaj banda!
Zeha és a társai egészen addig nem szólaltak meg, amíg maguk mögött nem hagyták mind az üzletet, mind pedig a piacot. Zeha vett egy nagy levegőt, amikor végre kiverekedtek arról a helyről.
– Váó! El tudjátok ezt hinni? – szólalt meg álmélkodva. – Két fegyvert is vettünk 1 milliárd vonért.
– Nem semmi, ugye? – értett egyet Do-geon, majd odafordult a zöld hajú férfi felé. – Hé, kösz a segítséget.
A fickó összerezzent, amikor Do-geon megszólította őt, aztán felpillantott rá, és csúfondáros mosolyra húzodtak az ajkai.
– Nem tesz semmit. Szóra sem érdemes, tényleg – mondta, aztán legyintve elköszönt. – Viszlát!
A zöld hajú idegen éppen távozni készült, amikor Zeha megragadta a csuklóját.
– Hé – szólalt meg bizonytalanul Zeha, mire a másik kérdőn hümmentett egyet. – Én Zeha vagyok... Téged hogy hívnak?
– Á – emelte kicsit feljebb az állát a zöldhajú. – Cein vagyok.
A kínos bemutatkozást követően némán ácsorogtak tovább egymásra meredve. A páros esetlenségét látva Do-geon elnevette magát és hátba veregette őket.
– Ti meg mit csináltok? Talán elvitte a cica a nyelveteket?
A közbeszólás azonnal kizökkentette Zehát a gondolataiból, és elengedte Cein csuklóját. Zavarukat leplezve mindketten azonnal beszélni kezdtek.
– Bocsi – szabadkozott Zeha.
– Semmiség volt – mondta Cein. – Mármint a korábbi. Említést sem érdemel. Akkor én most megyek is.
– Várj csak! Te is vadász vagy? – kérdezte Zeha, mire Cein szeme megrebbent, de azért bólintott.
– Igen. Miért?
– Ha… még nincsen csapatod, lenne kedved csatlakozni hozzánk?
Cein szeme újra megrebbent.
– Hamarosan lesz egy nagy csatánk a beomokkal – magyarázta Zeha.
Miközben Zeha befejezte a mondanivalóját, Cein előbb mozdulatlanná dermedt, majd rettegéssel teltek meg a szemei és megremegteg az ajkai. Elfordította a fejét.
– Nem – válaszolt végül. – Nem akarok beomokkal harcolni.
Most tényleg azt mondtam neki, hogy beomvadász vagyok, és nem akarok harcolni? Cein gondolatban a kezébe temette az arcát.
Zeha egy pillanatig összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé zavartan Cein válaszát hallva, és mire észbe kapott, a zöld hajú fickó már el is tűnt.
***
Bulti felhúzott orral méregette a karját. A seb, amit Narae ejtett rajta néhány nappal korábban, még csak most kezdett el gyógyulni. Bár a beomok alapvetően gyorsan rendbe jöttek, egy másik beomtól szerzett sérülésnek mindig több idő kellett ahhoz, hogy begyógyuljon.
Mély morgás tört fel belőle, amikor visszaemlékezett kettejük néhány nappal korábban vívott harcára.
– Ostoba – dohogta.
Az igazat megvallva, Bulti valójában kedvelte Narae-t, és egészen fiatalkora óta mindig kedves volt hozzá. De már tíz év telt el azóta, hogy a lány teljesen kipirultan tért vissza az emberek világából január 16-án.
– Találkoztam egy aranyos fiúval, Bulti – osztotta meg vele izgatottan Narae, hogy mi történt, amikor az emberek között járt.
– Eszedbe se jusson emberekkel barátkozni! – figyelmeztette őt azonnal Bulti. – Te is tudod, hogy mit tettek velünk!
Ám hiába, szavai süket fülekre találtak. És onnantól kezdve Narae évente egyszer, amikor szabadon járhatott az emberi világban, találkozott ezzel az „aranyos fiúval”, akiről folyton áradozott. A rosszallása ellenére Bulti nem próbálta többször megállítani őt. Elvégre is csak idő kérdése volt, hogy a fiú végre megöregedjen és meghaljon, hiszen a beomok és az emberek különböző ütemben öregedtek. Így hát békén hagyta Narae-t. Akkoriban még csak nem is sejtette, hogy egy nap végül megnyílik a két világot összekötő átjáró és lehetővé teszi a beomok számára, hogy az emberi világban maradjanak.
Aztán az átjáró kinyílt. És amint átlépett rajta, Narae elrohant, hogy találkozzon azzal a fiúval. Nem sokkal később pedig meghalt, miközben védelmezte őt.
De azért még sikerült megsebesítenie Bultit, mielőtt feláldozta magát a fiúért és kilehelte a lelkét.
– Hogy lehetett ennyire idióta! – dörrent fel Bulti mérgében.
Hirtelen kiáltására néhány fogoly ijedten felkiáltott a rémülettől. Bulti indulattól égő szemekkel meredt a rácsok mögé zárt emberekre.
Az emberek a legrosszabbak.
És azok a beomok, akik kedvelik őket, pontosan ugyanolyan rosszak. Bulti már jóval ezelőtt eltervezte, hogy eltörli a föld színéről mind az embereket, mind pedig azokat a beomokat, akik kedvelik őket, éppen ezért semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy végeznie kellett Narae-val. Úgyhogy megölte őt. Ennek ellenére a szívében motoszkáló kellemetlen érzéstől nem tudott szabadulni.
– Bulti, kérlek…
Eltűnődött azon, hogy miért nem tudta továbbra sem feledni a könnyekben úszó szemeit annak a lánynak, aki értelmetlen halált halt egy jelentéktelen emberért.
– Kérem… me-mentsen meg. Könyörgöm…
– Én, én kormányzó vagyok. A városnak dolgozom. Ha életben hagy, adok magának egy pompás házat. Kérem, kíméljen meg…
– Csak a gyereket. Oké? Könyörgöm! Hagyjon engem itt meghalni, de engedje el a gyerekemet…
Azok az emberek, akik még nem adták fel a reményt, azonnal elkezdtek kegyelemért könyörögni, amikor meglátták Bultit elsétálni a zárkák előtt. A fülében csengő hangjuk olyan volt számára, mint a kutyák nyüszítése, nem több. Annyira felbosszantották őt, hogy ököllel az egyik cellára vágott. A hang visszhangot vert a falak között.
A rettegés hulláma végigsöpört mindenkin, és remegve hajtották le a fejüket azonnal.
– Elég a siránkozásból, nyavalyás élősködők!
Bulti megvetette az embereket.
Abban a világban, ahova bezárták, nem létezett idő. A sivárság és az egyhangúság, ami azt a helyet uralta, véget nem érőnek tetszett. Egy kopár föld volt, semmi több, ahol nem nőttek sem fák, sem másfaja növények.
Az idő hiányának ellenére a beomok érzékei nem tompultak el, és végül a borzalmas éhség örök fájdalomba taszította őket. A halál azonban soha nem jött el értük, hogy véget vessen szenvedésüknek.
Így Bulti hosszú, hosszú időn ált élt egy olyan helyen, amit még a halál is magára hagyott.
Mégis miért? Hiszen az emberek miatt történt az egész! És mialatt a beomok egy másik világban béklyók és kínok között éltek, az emberek élvezték az életet.
De nézzük csak meg őket most! Minden erejüktől megfoszta könyörögtek életükért.
Bulti nem tudta megállni, hogy ne törjön ki nevetésben azoknak a nyápicoknak nyomorát látva, akik évezredeken át tartó szenvedésbe kényszerítették a beomokat.
Bulti megállt a cella előtt, ami a legtávolabb helyezkedett el a bejárattól és benézett. Egy kidülledt mellkasú, szürke szőrű beom üldögélt odabent.
– Zahu – szólította meg, mire a másik kinyitotta a barna szemeit, melyek egyre inkább kezdtek elhomályosulni.
Bulti tudta jól, hogy Zahu a halál küszöbén állt.
– Bulti… – nyögte Zahu.
Nehézkesen felemelkedett a helyéről, és odabotorkált Bultihoz a cella elejébe, ahonnan szólította őt. Régen jó barátok voltak, most viszont haldokló régi barátja látványa alig rendítette meg Bultit.
– Mit művelsz...? Hupo tudja, hogy mire készülsz?
– Mit számít az?
– Bulti! – korholta meg a másik beom gyengén.
– És mondd csak, milyen érzés elvegyülni az emberek között majd meghalni a kezeik által? Elégedett vagy? Hé, nem akarod mégis megkóstolni azokat az embereket?
Zahu cellájában több ember is volt, ennek dacára visszautasította, hogy megölje bármelyiküket is. Még most volt hajlandó rá, amikor mindegy egyes percben közelebb került a halálhoz. Végtére is az emberi világ nem az Inwang-hegyi Beom-szikla mögött létező hitvány hely volt. A halál pedig itt lopakodott Zahu sarkában és lassan utolérte őt.
– Bulti, többé már nincs szükségünk emberekre ahhoz, hogy éljünk. Tényleg szükség van erre az egészre? – kérdezte fáradtan Zahu.
– Szükségünk van az emberekre, hogy visszanyerjük az erőnket és visszavegyük ezt a világot.
– Visszavenni? Minek? Nem gondolod, hogy akár együtt is élhetnénk velük?
– Velük? Hiszen elárultak minket! – háborgott Bulti. – Már el is felejtetted azokat a borzalmas éveket?
– Az már a múlt, Bulti. Az már mind a múlté.
– Nem, az én szememben az a múlt még mindig a jelen!
Bulti kihívóan felordított. Olyan hangosan szakadt fel belőle az üvöltés, hogy beleremegtek az épület falai. Az emberek halálra váltan szorították kezeiket a fülükre.
– Hupo nem örülne, ha ezt látná – jegyezte meg halkan Zahu.
– Nem. Hamarosan ő is ráébred majd. Rájön, hogy ezek az emberek mind milyen alattomosak és megbízhatatlanok – mondta mély meggyőződéssel Bulti, majd hangosan rácsapott a rácsra.
– Egyél meg egy embert, Zahu. Csak egyet egyél meg, és szabadon engedlek.
– Nem eszem embereket, Bulti.
– Hát így állunk? – vonta fel a szemöldökét Bulti. – Úgy látszik, akkor itt fogsz megdögleni.
Hosu lassan elfordította a tekintetét. Észrevette, hogy Zahu folyamatosan egyre nehezebben vette a levegőt, miközben Bultival beszélt. Vajon meg fog enni minket? Vagy inkább meghal? Hosu úgy tippelte, hogy Zahu az előbbit fogja választani.
Hosszú idő eltelt már azóta, hogy elrabolták és bezárták őt ide. Igen, a kínzás ízekre tépte szét minden alkalommal, de azt még el tudta tűrni. Az éhséget viszont képtelen volt elviselni. Ha tehetné, Hosu darabokra tépné szét azt a beomot és lakmározna belőle.
Éhenhalok. Nem akarok meghalni. Éhezem. Nem akarok meghalni.
Hosu maga sem értette, miért kapaszkodik olyan kétségbeesetten az életébe. A halállegalább biztos módja lenne annak, hogy véget vessen a kínzásoknak és az éhségnek egyaránt.
És akkor egy kérdés fogalmazódott meg a gondolataiban. Vajon melyikük a nagyobb szörnyeteg? A haldokló beom, aki visszautasítja, hogy embereket egyen, vagy Hosu maga, aki azt tervezte, hogy felfalja a beomot, amint meghalt?
Nem volt szükséges megválaszolni a kérdést.
Vége a 15. résznek.
.jpg)
0 Hozzászólás