7Fates: CHAKHO 16. fejezet (Wattpad)
CHAKHO
16. fejezet – A fény, amit nem tudsz elengedni
Haru szétterítette Sin-si térképét.
Sin-sit egy nagy folyó szelte át, ami teljesen elhatárolta egymástól a város két részét: az északon fekvő új kerületeket és a délen húzódó régi városnegyedet. A Yisal-torony magasan tört az ég felé az új városnegyed közepén, míg az Inwang-hegy tőle egy kicsit északabbra nyújtózott a háttérben.
A régi városnegyed 20 kerületből állt. A folyó mentén terültek el 18., 19. és 20. kerületek – mind közül ezek helyezkedtek el a legközelebb az új városrészhez, és ezek számítottak egyben a legbiztonságosabbnak is a város déli területei közül. Haru ujjával a 19. kerületre bökött.
– Itt van a beomok bázisa.
– A 19. kerületben?! Lehetetlen! – ellenkezett Do-geon, és azonnal belevágott a magyarázatba is. – Az a legbiztonságosabb hely az egész régi városrészben, kizárt, hogy ott legyen a bázisuk. Ott vezették be a legszigorúbb biztonsági intézkedéseket, mivel egy ottani támadás az új városrészt is veszélyeztetné.
Haru oldalra billentette a fejét. Hamuszürke tincsei összekócolódtak a szélben.
– Te talán nem találod ezt furcsának? – kérdezte. – Az Inwang-hegy pontosan az új városrész északi oldalán fekszik, ennek ellenére sokkal több beom jelent meg a régi városkerületekben, mint az újakban. Mi a magyarázat erre?
– Nos, a katonaság biztosan… – Do-geon elharapta a mondatot és elhallgatott.
Nagyon jól tudta ő is, hogy a katonaság nem tudott sok kárt tenni a beomokban.
Nem, egyedül csak a beomvadászok voltak képesek lépést tartani a beomok fürgeségével és erejével annak a titokzatos erőnek köszönhetően, amire valami megmagyarázhatatlan módon szert tettek.
Igaz, hogy a tankok és a bombák képesek lettek volna halálos csapást mérni a szörnyekre, de senki sem volt olyan őrült, hogy a város közepén kezdjen el robbantgatni csak azért, hogy elkapjon egy beomot. Ugyanakkor ez azt is jelentette, hogy lényegében nem volt értelme bevetni a katonaságot, mert hasznavehetetlenek voltak a beomokkal szemben. És mindeközben a fenevadak itt gyülekeztek a régi városrészben ahelyett, hogy az új negyedekben maradtak volna, közel a hegyhez, ahonnan rászabadultak az emberek világára.
– Ez már nekem is feltűnt – szólalt meg Jooan a tőle megszokott gyengéd hangon. – Mintha a beomok megállapodást kötöttek volna valakivel az új városnegyedben, hogy csak a régi negyedeket támadják meg. Először az 1. kerületet támadták meg, és onnan haladtak sorban. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy az új városrész teljesen biztonságos, de ha összehasonlítjuk a régivel, sokkal biztonságosabb.
Zeha összevonta a szemöldökét.
– De… mégis kinek jutna eszébe efféle alkut kötni a beomokkal? – hitetlenkedett. – Hiszen a beomok megeszik az embereket.
– Nem minden beom teszi azt, Zeha – tiltakozott Jooan.
Jooan láthatóan a könnyeivel küzdött, és Zeha alig bírta ki, hogy ne tegye fel neki azt a kérdést, ami már régóta foglalkoztatta. Jooan, miért nézel ki folyton úgy, mintha bármelyik pillanatban elsírhatnád magad? De nem volt hozzá bátorsága, hogy meg is kérdezze. Ahogy Zeha is őrzött magában olyan történeteket, amiket nehezen osztott meg másokkal, úgy valószínűleg Jooannak is megvoltak a sajátjai, amelyeket eltemetett magában.
– A beomok is olyanok, mint az emberek – folytatta rendíthetetlenül Jooan.
– Szeretnek és gyűlölnek. Élik az életüket, szeretnek és utálnak másokat, akárcsak mi.
– Igaz… – értett egyet gyengén Zeha.
Ezt Zeha is tudta jól. Hiszen a saját apja is beom volt, és képes volt szeretetre. Képes volt szerelembe esni.
– Szóval azt mondod, hogy nem minden beom gyilkol kedvére embereket. De vannak olyan beomok, akik szövetkeznek az emberek ellen és napról napra egyre erősebbé válnak, igaz? – összegezte Do-geon, mire Jooan bólintott.
– Igen, valóban furcsa, hogy a bázis olyan közel van az új városnegyedhez – szólalt meg újra visszakanyarodva a korábbi témához. – Tartok tőle, hogy esetleg egy olyan erő állhat az egész mögött, aminek a létezéséről mi még nem is tudunk.
Jooan szavai nyomán súlyos csend telepedett a társaságra. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy mennyire megnehezítene mindent, ha kiderülne, hogy valamiféle másik erőnek is köze van az eseményekhez. Az erejük és állóképességük jelenleg csak arra volt elég, hogy fel tudják venni a harcot néhány beommal. Ha valami más is megbújt a háttérben, az csak további problémát jelenthetett.
Bár olyanok lennénk, mint a Tigrislepkék! Hiszen ők lényegében már egy külön szervezetet alkotnak. Sokkal jobb esélyeink lennének. Zeha frusztráltan felsóhajtott, mire Haru a vállára tette a kezét és lágyan megszorította.
– A sóhajtozás nem változtat semmin – mondta. – Nos, ahogy a mondás tartja, minden válság egy lehetőség. Várjuk ki és nézzük meg, hogy mi vár ránk.
***
Cein kissé előredőlt, hogy vessen egy pillantást a combjaira – pontosabban az odaszíjazott hüvelyekre, melyek a nemrég vásárolt tőröket rejtették. Néhány nappal korábban újra ellátogatott a piacra azt remélve, hogy sikerül megint összefutnia Zehával és társaival. A csapatot ugyan nem találta meg, de észrevette a két tőrt, amiket azonnal meg is vett, amint meglátta, milyen jutányos áron kínálják a fegyvereket.
Az igazat megvallva azonban, technikailag még ezen az áron is csak a beomvadászok engedhettek meg maguknak ilyesmit, akik a nekik kifizetett vérdíjból vásároltak fegyvereket. Cein viszont nem vadászott és vérdíjat sem kapott, emiatt számára lényegében még így is egy vagyonba kerültek a tőrök. A pénz nagy részét a szüleitől kapta, akik olyan bőkezűek voltak a zsebpénzzel, mint amilyen fukarok a szeretetükkel és a figyelmükkel. Cein sosem nyúlt a pénzhez, csak hagyta, hogy a számláján halmozódjon – ez volt az ő sajátos tiltakozása a szüleivel szemben. Azelőtt persze még nem sejtette, hogy egyszer ez még a hasznára lesz. A pénzzel együtt, amit a főiskola alatt vállalt korrepetálások után kapott, Ceinnek módjában állt megvásárolni a tőröket.
Ennek ellenére továbbra sem áll szándékomban beomokra vadászni…
Amikor Zeha a minap megkérdezte Ceintől, hogy ő is beomvadász volt-e, önkéntelenül is bólintott anélkül, hogy igazán átgondolta volna, mit csinál. Talán azért tette, mert több időt akart tölteni velük. Meg akarta érteni, hogy miért osztoznak mindannyian ugyanazon az előző életen. Vagy talán, valahol mélyen legbelül, ő is csak tartozni akart valahová.
Valószínűleg pont ez volt a magyarázat arra is, hogy szinte csak egy pillanat választotta el attól, hogy elfogadja Zeha ajánlatát, amikor meghívta őt maguk közé. Ám akkor…
– Hamarosan lesz egy nagy csatánk a beomokkal – tette még hozzá Zeha, és ezek a szavak borzalommal töltötték el Ceint.
Jeges rémület kerítette hatalmába már a puszta gondolattól, hogy élve felfalja őt egy beom. Ugyanaz a rettegés, amit a sötétben érzett, amikor csapdába esett a szörnyeteg gyomrában. A trauma úgy tarolta le a lelkét, mint akár egy fékezhetetlen szökőár, ami mindent elpusztított, ami az útjába került.
Kizárólag a szerencsének köszönhette, hogy túlélte azt a napot. És egyáltalán nem állt készen rá, hogy megint az életét kockáztassa, ezért inkább elsietett. Cein soha többé nem akart beomot látni, hát még harcolni velük.
Éppen ezért nem is értette, hogy miért adott ki annyi pénzt a tőrökre. Újra eszébe jutottak Zeháék. Vajon túl vannak már a harcon? És ha igen, élve kerültek ki belőle?
Már egy hét is eltelt azóta, hogy találkozott velük… Ám hiába bóklászott a piac környékén azt remélve, hogy ismét összefut a csapattal. Szánalmasnak érezte magát ettől.
Végül úgy döntött, hogy elindul a 19-es körzet felé – azt hallotta, hogy mind közül az volt a legbiztonságosabb hely az egész déli városrészben. Úgy tervezte, hogy csak céltalanul sétálgat, miközben egy biztonságos helyen belenézhet az emberek előző életeibe, távol a beomoktól. Egészen addig, amíg…
– Lezárták?
– Igen, nagyon úgy tűnik. Minden utat lezártak, amit a 18., 19. és 20. körzetekbe vezet.
– Vajon ki rendelte el? – értetlenkedtek az emberek. – Miért zárták le az utakat?
– Minden tele van katonákkal. Szerintem a kormány arra jutott, hogy a saját kezébe kell vennie a helyzet kezelését, mert mindenki ezekbe a körzetekbe akar menni. Az emberek sorra hagyják hátra az otthonaikat.
– Ennek semmi értelme. Ennyi erővel azt is mondhatnák, hogy a többi körzet lakói egyszerűen haljanak meg.
Miközben a célja felé haladt, Cein néha elcsípett egy keveset mások beszélgetéséből.
– Azt mondják, hogy a járműveket sem engedik át. Még a buszok útvonalát is megváltoztatták…
– Micsoda? De hát miért…? És velünk mi lesz?
Cein lehajtott fejjel, pillantását mereven a földre szegezve ment tovább, és amikor legközelebb felnézett, meglepve látta, hogy az út előtte zsúfolásig megtelt emberekkel és autókkal. Az emberek az autóikat magukra hagyva idegesen beszélgettek egymással három-ötfős csoportokban. A rengeteg költöztető teherautó és személygépkocsi láttán Cein azonnal megértette, hogy rengetegen tartottak a 18. körzetbe. Nagy utat tettek meg, csak hogy rájöjjenek, az utakat teljesen lezárták előttük.
Cein lehunyta a szemét és fülelni kezdett. Amióta a beom élve felfalta, a szaglása és a hallása sokkal élesebbé vált. Még ilyen messziről is jól hallotta a tiltakozók hangját, akik az útjukat álló katonákkal ellenkeztek. Az egyenruhát viselő férfiak szigorú és fegyelmezett hangon válaszoltak, ami Cein szerint éles kontrasztban állt az emberek hangos zúgolódásával.
– Csak végrehajtjuk, amit parancsba adtak – mondták, de nem bocsátkoztak további magyarázkodásba. Cein nem értette, mi történik körülötte.
A régi városnegyed veszélyben volt, és a kormány válaszképp lezárta az utakat, melyek az új városrészhez közel fekvő kerületekbe vezettek. Mindemellett még csak nem is tájékoztattak erről senkit sem. Teljesen egyoldalú döntés volt.
Ilyesmi tényleg megtörténhet, még ezekben a napokban és ebben a korban is?
Hitetlenkedve hátravetette a fejét, és az égre emelte a pillantását. A szúrós napfény egyenesen a szemébe világított. Mégis mi történik a világgal?
Cein fürkészve szemlélte a kialakult káoszt. Az emberek szemében különféle érzelmeket látott tükröződni – a legtöbben könnyedén ki tudta olvasni a félelemet, dühöt, ürességet és keserűséget. Nyugtalanok voltak, és a tekintetük ide-oda járt, és mindig arra szegeződött, ami éppen felkeltette a figyelmüket.
És akkor váratlanul, Cein kiszúrt egy négyfős csoportot, melynek ismerős tagjai határozottan törtet utat maguknak ebben a felfordulásban. Ők azok, nyugtázta meglepetten Cein. Zeha és a társai. Abban a pillanatban el is feledkezett a tiltakozókról és a feltorlódott autókról, és némán követni kezdte a csapatot. Megint úrrá lett rajta az az érzés, mintha valami megmagyarázhatatlan erő vonzaná őt hozzájuk.
Zeha éppen az ellenkező irányba tartott társaival, végül egy sikátornál letértek az útról. A szűk utcácska meglehetősen sötét volt, valószínűleg alig használhatták, gondolta magában.
A következő pillanatban Haru hangját hallotta felcsendülni, és még pont elkapta, ahogy a földre mutatva magyarázott a többieknek.
– Ez az. Itt jöttek be, és elmentek egészen odáig.
Amikor észrevette, hogy Haru keze ezúttal éppen felé mutatott, Cein gyorsan lehúzódott egy közelben parkoló autó mögé, még pont azelőtt, hogy elfutott volna az autó mellett egy sportnadrágot és fehér dzsekit viselő férfi. Cein a rejtekéből óvatosan feléjük pillantva látta, hogy Zeha hirtelen magasba lendítette a kezét és intett egyet az ismeretlen felé.
– Hwan, itt vagyunk!
Zeha és a társai üdvözölték a Hwan nevű férfit. Haru pedig átadott neki egy íjat, ami mindeddig a vállára vetve cipelt.
– Tessék, használd ezt.
Hwan komor arccal vette át az íjat. A társaság tagjai suttogva váltottak egymással még néhány szót, miközben leemelték a csatornafedőt. Amint szabaddá vált előttük a föld mélyébe vezető út, habozás nélkül, egyenként ugrottak le a nyílásba.
Cein újra és újra végigjáratta a tekintetét a környéken, mintha csak húzni akarná az időt, mielőtt végül odasétált az elfeledett csatornafedél mellé, ahol a többiek is álltak néhány perccel korábban. Amikor lenézett a földre és meglátta a sötét nyílást, ami úgy tátongott, mintha bármelyik pillanatban kész lenne elnyelni őt, azonnal eszébe jutott a beom, ami nemrég valóban lenyelte.
A szíve hevesebben kezdett dobogni a mellkasában. Kétsége sem volt afelől, hogy Haru beomokról beszélt korábban.
– Most mit tegyek?
Természetesen semmi értelme nem volt feltenni ezt a kérdést, egyértelmű volt a válasz. Egyszerűen vissza kell fordulnia és a saját útját járnia. Végtére is senki sem kérte, hogy csatlakozzon Zeháékhoz, és amúgy sem tudták, hogy itt van. Nem tartozott felelősséggel értük.
Ráadásul Zeha és a barátai teljesen idegenek voltak számára. Csak egyszer találkoztak és beszéltek. Semmi oka nem volt rá, hogy érdekelje a sorsuk. Ennek ellenére mégis…
– Na jó, lesz, ami lesz. Nyomás!
***
Dongcheol parancsnok belemorgott a telefonjába. Éppen Kyeongtae-val beszélt, aki azért kereste, hogy jelentse, Zeha és a többiek lementek a csatornába, és úgy tűnik, beomokra vadásznak.
– Mit tegyek, parancsnok?
– Emlékszel még, mit mondtam? – kérdezte a Dongcheol a néhány nappal korábbi beszélgetésükre utalva. – Azt mondtam, jobb, ha meghalnak.
– I-igen, persze – motyogta Kyeongtae bizonytalanul. – De uram, szemmel tartottam őket… és őszintén szólva nem tűnnek olyan rossznak. Ráadásul ugyanolyan komoly elhatározással vadásznak beomokra, mint mi…
Dongcheol alig tudott visszatartani egy mély sóhajt.
A börtönben találkozott először Kyeongtae-val. Abban az időben még naiv és ártatlan volt. Talán azért, mert ez volt az első alkalom, hogy rács mögé került. Nem követett el komolyabb bűncselekményt, mindössze csak egy részeg rablásról volt szó, amiben a barátaival vett részt. Amikor a rendőrök rajtakapták őket, ezek a barátok a kezébe nyomták a szajrét és mindenki Kyeongtae-ra kente az egészet. Így kötött ki a rácsok mögött.
Dongcheol kedvelte ezt a kissé együgyű, de ártatlan oldalát. Kedvelte, mert könnyedén manipulálhatta. Már rég rájött, hogy a hozzá hasonlóknak az is elég, ha valaki kedves hozzájuk, és máris képesek lennének feláldozni az egész életüket a szívélyességért cserébe.
– Felforgatja a világot, Kyeongtae – sóhajtotta fáradtan Dongcheol. – Előfordult már valaha is, hogy tévedtem?
– Nem, dehogyis, uram, de…
Természetesen nem. Dongcheol szája keserű mosolyra húzódott.
Gyerekkorában az anyja elmenekült otthonról, miután elege lett abból, hogy az apja megveri, amikor csak úgy tartja a kedve.
– Visszajövök érted – ígérte. – Rendben, Dongcheol? Légy jó, és visszajövök érted.
És ő tényleg igyekezett jó lenni. Dongcheol nem sírt, amikor az apja megverte. Házimunkát végzett, pedig még csak hétéves volt. Hosszú-hosszú éveken át jó gyerek volt. De ahogy telt-múlt az idő, az apja egyre gyakrabban és durvábban verte meg, és semmi jele nem volt annak, hogy az anyja visszatérne.
Egy nap aztán Dongcheol felismerte, hogy senkire sem számíthat ezen a világon, csakis saját magára. Onnantól kezdve már nem igyekezett, hogy jó gyerek legyen. Lopni kezdett, csalt, és embereket fosztott ki… De mindvégig hitt önmagában.
Dongcheol biztos volt benne, hogy eljön az a nap, amikor sikeres lesz, és senki sem nézi le többé. Tudta, hogy olyan pozíciót szerez magának, ahol a szavai hatalmat jelentenek.
És lám, itt vagyok. Dongcheol szeme megcsillant. Felküzdöttem magam egészen idáig, egy olyan rangot értem el, amit senki sem vehet el tőlem, egy olyan pozíciót, ahol mindenki kénytelen meghajolni előttem. A szavaimnak hatalma van, és senki sem meri megkérdőjelezni őket.
Miközben egyre több beom tűnt fel, a Tigrislepkék csapata is egyre nagyobbá vált. Ez azt jelentette, hogy egyre több ember nézett Dongcheolra tisztelettel. Még a rendőrfőnök is, akivel néhány napja találkozott, minden tőle telhetőt megtett, hogy elnyerje a jóindulatát, és arra kérte, hogy kapja el az összes beomot helyettük.
Ez régen még elképzelhetetlen volt számára. Es így a hatalom játszi könnyedséggel vakította el Dongcheolt, de még így vakon képes volt meglátni az új fénysugarat, ami megjelent előtte. Olyan fényesen és dicsőségesen sziporkázott, hogy Dongcheol minden másról megfeledkezett miatta. Amíg ezt a dicsőséges fényt a kezében tarthatja, bármit megtenne érte. Így hát Dongcheol határozott hangon utasítást adott.
– Odaküldöm Seongjint és a csapatát, hogy segítsenek nektek. Dolgozzatok össze, és öljétek meg mindegyiküket.
Vége a 16. résznek.
.jpg)
0 Hozzászólás