7Fates: CHAKHO 17. fejezet (Wattpad)

 

7Fates: CHAKHO 17. fejezet Wattpad

CHAKHO

17. fejezet – Védjetek meg!

A csatorna párás levegőjében gyomorforgató szag terjengett. Zeha befogta az orrát, miközben körülnézett. Az alagút teljesen sötét volt, egyáltalán nem szűrődött be ide fény. 
Do-geon még a sötétség ellenére is képes volt nagyjából kivenni a hely körvonalait, de csak akkor látott tisztábban, amikor kinyitottak egy kaput. Tény, hogy Do-geonnak mindig is jó volt a látása, de ennyire azért nem.
– Úgy érzem, jobban látok a sötétben – jegyezte meg. – És nem hiszem, hogy ez a sok répának köszönhető.
Zeha elmosolyodott, amikor meghallotta Do-geon tréfájába csomagolt megjegyzését a háta mögül. Megnyugtatta a gondolat, hogy Do-geon itt volt a csapatában. Először talán meghökkentette őt Do-geon külseje, de később rájött, hogy barátja egy korát meghazudtolóan érett fiatal férfi volt, aki mindig tudta, hogyan oldja a feszült, komor hangulatot.
– Az meg mi? – kérdezte Hwan.
Egy furcsa képződmény felé mutatott, ami első ránézésre úgy nézett ki, mint valamiféle vastag gyökérzet. Közelebbről megnézve viszont úgy tűnt, fémből vagy valamilyen más anyagból készülhetett. Fekete és vörös színek váltakoztak rajta, és…
– Úgy néz ki, mint egy vérér – mormolta Jooan.
És tényleg, pontosan úgy nézett ki, mint ahogy Jooan is mondta. Az egymásra fonódó gyökerek valóban vérerek kusza szövevényére hasonlított, melyek szélesen és végeláthatatlanul nyúltak el a távolba.
Talán Sin-si vérerei? Zeha megborzongott a gondolatra, és a hideg végigszaladt a gerincén.
Do-geon elég bátor volt ahhoz, hogy kinyújtsa felé a kezét, akármi is volt az.
– Lehet, hogy valamilyen vezeték lenne? – tűnődött.
Mielőtt azonban megérinthette volna, Haru megragadta a csuklóját, és megrázta a fejét.
– Jobb, ha nem nyúlunk hozzá, ha nem tudjuk mi ez – intette őt óva, de a szavai mindenkihez szóltak.
– Igazad van – ismerte el Do-geon, mielőtt újra méricskélni kezdte azt a furcsa dolgot. – De nem hiszem, hogy fertőző lenne. Talán tényleg csak egy vezeték vagy ilyesmi.
– Ahhoz túl vastagnak tűnik – szólt közbe Zeha is. – Nézd csak meg, még a karunknál is vastagabb.
– Talán Haru karjánál igen – jegyezte meg Do-geon, miközben megfeszítette az izmait. – Az enyémnél viszont nem.
Haru bosszúsan csettintett egyet a nyelvével.
– Egy gyerek vagy, Do-geon – zsörtölődött. – Pontosan ez vagy te, egy férfi testébe zárt gyerek.
Miközben Haru és Do-geon vitatkozni kezdett egymással a testfelépítésükről, Zeha felfigyelt egy ritmikusan ismétlődő hangra. Dib-dob. Dib-dob. Nem tudta megmondani hol hallotta már, de ismerősnek tűnt a számára.
A következő pillanatban Do-geon hirtelen elhallgatott és megmerevedett, aztán lassan, nesztelenül felemelte a jobb kezét. Úgy tűnt, ő is észrevett valamit, gondolta Zeha. Do-geon óvatosan biccentett egyet hátrafelé. Valaki követ minket, jelezte pillantásával némán a társainak. Zeha keze ösztönösen a kardja markolatára simult, miközben a többiek is a fegyverükhöz nyúltak.
Akárki is járt a nyomukban, még nem volt elég közel hozzájuk. Egy kis idő után újra elindultak. Úgy tettek, mintha nem vettek volna észre semmit, és tovább követték az előttük húzódó utat. Türelmesen várták, hogy követőjük beérje őket és elég közel kerüljön hozzájuk, hogy lecsaphassanak rá. 
Amikor a távolság végre kellően lecsökkent közöttük, Zeha habozás nélkül támadásba lendült. Kardjával egyenesen a titokzatos figura fejére készült csapást mérni, míg Hwan a szívét vette célba egy nyílvesszővel. Pillanatokkal azelőtt, hogy levágta volna az alak fejét, Zeha döbbenten ébredt rá, hogy ismeri őt.
– Ce… –
Mielőtt még kimondhatta volna a fiatal férfi teljes nevét, egy kötél tűnt elő a semmiből és Cein lába köré tekeredett, amitől a zöldhajú férfi elveszítette az egyensúlyát és elterült a földön. Zeha azonnal odasietett hozzá, hogy felrántsa, és megölelte őt. Cein arca eltorzult, ahogy Zeha köré fonta a karjait.
Zeha reflexből azonnal elengedte őt, Cein pedig a támogatása nélkül megint dőlni kezdett az ingatag lábai miatt, melyeket még mindig szorosan körülfont Haru kötele. Zeha rögtön utána kapott, hogy segítsen neki. 
Amikor végre stabilan állt a lábán, Cein felvonta a szemöldökét.
– Meghívtál a csapatodba, és így üdvözölsz? – kérdezte, miközben próbálta lerángatni magáról a kötelet. – Ez igazán pompás fogadtatási ceremónia volt.
– Sajnálom – kért bocsánatot őszintén Zeha, és felé nyújtotta a kezét. – Azt hittem, hogy egy beom vagy.
Cein egyszerűen félretolta Zeha kezét.
– Mindegy – morogta. – Egyébként meg mit kerestek itt? Nem egy beomokkal teli helyre tartotok, ugye?
– De igen – vont vállat Do-geon.
Cein felnevetett, mintha azt hitte volna, hogy Do-geon csak viccelődik vele. 
– Ha azt tervezitek, hogy csak úgy besétáltok a beomok bázisára, el is felejthetitek – szólalt meg kijózanodva Zehák komoly arckifejézést látva. – Még a nagyszerű Tigrislepkék is elbuktak, amikor megpróbálták. Ti sem gondolhatjátok komolyan, hogy mindössze öten sikerrel jártok, ugye tudjátok?
– Hatan – javította ki Zeha.
– Tessék? – kérdezett vissza Cein értetlenül.
– Hatan vagyunk – ismételte Zeha vigyorogva és Ceinre mutatott.
Cein szeme megrebbent, ahogy a kétségbeesés máris felütötte fejét a szívében Zeha megjegyzésére, de gyorsan összeszedte magát.
– Nem, én nem tartok veletek – mondta erőltetett nyugalommal. – Nem akarok meghalni.
– Nem fogunk meghalni – válaszolta Zeha higgadtan. – Túléljük.
– Ez abszurd – rázta a fejét Cein. – Mégis… mit tehetnénk mi?
– Félreérted a helyzetet – szólt közbe Do-geon, miközben átkarolta Cein vállát. – Nem azért megyünk oda, hogy harcoljunk. Azért megyünk, hogy kémkedjünk. Csak gyorsan körbeszimatolunk, és ha valami balul sül el, azonnal lelépünk. És ha úgy adódik, levadászunk néhány beomot.
Természetesen mindannyian tudták, hogy nem rohanhatnak csak úgy be a beomok bázisára, hogy megküzdjenek velük. Az elsődleges céljuk így tehát az volt, hogy minél több információt szerezzenek a helyről, ahol a beomok gyülekeztek. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy minden óvatosság ellenére érhetik őket váratlan meglepetések, ezért felkészülten érkeztek. 
Azt tervezték, hogy kezdetnek kiderítik a bázis pontos helyét, felderítik a szerkezetét és azt, hogy milyen védelemmel rendelkezik.
Cein eleinte szkeptikusan állt a helyzethez, de miközben beavatták őt a terveikbe, jól láthatóan kezdték megnyerni maguknak. A félelemtől elnehezült, kapkodó légzése is fokozatosan visszatért a normális ütemére. 
Végül arrogánsan felszegte az állát, és azt mondta:
– Rendben, csatlakozom hozzátok. De meg kell ígérnetek, hogy meg fogtok védeni, ha rosszra fordulnak a dolgok.

***

Kyeongtae és a csapata a csatornanyílás körül álldogált arra várva, hogy Seongjin megérkezzen az embereivel. Kyeongtae felnézett rá – nem annyira persze, mint Dongcheolra, de szorosan követte őt a sorban. A férfi volt Dongcheol jobbkeze – a legközelebbi bizalmasa – és úgy tűnt, nem csak Seongjin nevezte így saját magát, hanem Dongcheol maga is így tekintett rá. Kyeongtae bármit hajlandó lett volna megtenni azért, hogy ő is olyen közel kerüljön a főnökükhöz, mint Seongjin. 
Még a börtönben találkozott először a parancsnokkal, és egyedül csakis neki köszönhette, hogy nemcsak megszokta az ottani életet, de komolyabb probléma nélkül ki is keveredett onnan. Amíg mindenki más idiótának nevezte és sértegette, Dongcheol mellette állt. Kyeongtae emiatt kerülhette el a bűnözőkkel zsúfolt börtönben, hogy komoly zaklatás áldozatává váljon.
Seongjin valószínűleg a közelben lehetett, mert rövidesen megjelent a csapatával a sikátorban. Az emberei, az I. csapat tagjai egy szabályos alakzatban álltak meg mögötte, amiből Kyeongtae azonnal megállapította, hogy mindannyian kitűnően fegyelmezettek voltak, és persze kiválóan képzettek is.
Ami nem is volt olyan meglepő, hiszen az I. csapat a Tigrislepkék Alakulat legerősebb és legtehetségesebb tagjaiból állt.
– Kyeongtae, régóta várakozol? – kérdezte Seongjin.
– Nem, uram.
– Ne szólíts így – szólt rá Seongjin. – Egyformák vagyunk, ugyanaz a rangunk. Mindketten csapatkapitányok vagyunk.
– N-Nem... – ellenkezett Kyeogtae. – Teljesen más szinten vagyunk. Hiszen maga az I. csapatban van.
Seongjin elégedettnek tűnt a válasz hallatán. Megpaskolta Kyeongtae fejét, majd a csatornanyílás fölé hajolt és lebámult a mélyére.
– Azt mondod, mind lementek? – kérdezte.
– Igen, öten voltak – számolt be a látottakról Kyeongtae. ¬ Aztán megjelent egy cingár fickó is, és utánuk ment.
– Szóval már hatan vannak… 
Seongjin elgondolkodva méregette a nyílást. 
Kövessem őket, vagy tegyek úgy, mintha nem láttam volna semmit?
Csakis azért jött el egészen idáig, mert Dongcheol megparancsolta neki, hogy segítsen Kyeongtae-nak. Ez a meglehetősen kellemetlen feladat keserű szájízzel töltötte el.
Még élénken élt az emlékezetében a néhány héttel ezelőtti múzeumi incidens. Zeha és társai jóval kevesebb felszereléssel rendelkeztek, mint Seongjin csapata, ráadásul létszámban is alulmúlták Seongjint és az embereit. Ennek ellenére rendkívül erősek voltak – annyira erősek, hogy Seongjinnak olyan érzése volt harc közben, mintha a beomok ellen küzdene.
Nem kellett sok idő a számára – mindössze néhány rövid másodperc –, hogy levonja a következtetést: semmi esélye sem lenne Zehával és csapatával szemben. Ráadásul teljesen egyértelmű volt a számára, hogyan végződne egy összecsapás közöttük, ha beigazolódik a gyanúja és a többiek is olyan erősek, mint Zeha.
A parancsnok csak azért küldött ide, hogy segítsek ennek a szánalmas csapatnak. Valószínűleg azt akarja, hogy Kyeongtae-t használjam csaléteknek, gondolta. Végül arra jutott, ha először Kyeongtae csapatát küldi le Zeháék ellen, és ő maga később csatlakozik a harchoz a saját embereivel, könnyedén végezhet Zehával és a társaival.
– Kyeongtae, szerintem nincs semmi értelme annak, hogy mindannyian lemásszunk, mintha csak piknikezni készülnénk – szólalt meg végül határozottan. – Te is így gondolod, ugye? 
– Igen, uram. Igaza van.
– Oké, akkor a következőt csináljuk. Én itt maradok a csapatommal és szemmel tartom a környéket, amíg ti lementek és kiderítitek, hogy hová mentek pontosan. Amint magtaláltátok őket, utánatok megyek segíteni. Mit szólsz?
Kyeongtae persze naivan elfogadta Seongjin ajánlatát. Bár a férfi ügyetlensége gyakran bosszantotta Seongjint, a hiszékeny oldala kifejezetten szórakoztatta. Seongjin ráadásul jól ismerte a másik férfi csapatát is. Mindannyian használhatatlanok voltak. Semmiképpen sem tudnák legyőzni Zeha és csapatát, esélyük sincs ellenük.
Egyszerűen belopódzok, miközben Kyeongtae-t és az embereit teljesen szétverik, és megölöm Zehát, amíg nem figyel. Így csakis az enyém lesz az érdem, hogy elintéztük őt. Két legyet ütök egy csapásra.
Seongjin derűs mosollyal az arcán nézte, ahogy Kyeongtae és csapata leereszkedett a csatornába.

***

Zeha és a többiek egy ajtó előtt álltak. Idefelé jövet több másik mellett is elhaladtak, de azokat teljesen behálózta az a különös, vérerekre emlékeztető képződmény, ami az alagút teljes egészében végigfutott – legalábbis amennyire meg tudták állapítani. Ez volt az egyetlen ajtó, amit nem lepett be.
Mindannyian bizonytalan pillantással méregették az ajtót, hiszen fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik, ha megérintik. 
Végül Hwan lépett előre.
Do-geon a vállánál fogva megállította.
– Nem kell úgy sietni – mondta megfontoltan, Hwan azonban elhúzódott.
– Bármi is van az ajtó mögött, talán ott találom a húgomat is.
Hwan barna szemeiből csak úgy sugárzott a fájdalom, a kétségbeesés és a megszállottság.
Tisztában volt vele, hogy nagyon kevés esély volt rá, hogy Juhee, a húga még életben volt. Ennek ellenére képtelen volt elengedni a reményt. Talán. Talán még él, de csak talán. Hitt benne, hogy léteznek csodák a világban. Pont emiatt nem tudott felhagyni a reménykedéssel.
A társai pontosan értették, min ment keresztül – a szeretteik elveszítése után mindannyian reménykedtek benne, hogy még élnek –, így senki sem próbálta megállítani őt.
Hwan egy határozott mozdulattal kitárta az ajtót. Hangosan nyikorogva nyílt ki, ahogy az alja végig súrolta a padlót. 
Semmi veszélyre utaló jelet nem láttak, ahogy beléptek a helyiségbe, helyette viszont egy szinte valószínűtlennek tűnő látvány fogadta őket.
– Mi ez? Mi ez a hely?
A hely úgy nézett ki, mint egy föld alatti börtön, amihez hasonlót jóformán csak videojátékokban lehetett látni. Csakhogy ez nagyon is valóságos volt, tele mindenféle rejtélyes géppel, amiről fogalmuk sem volt, mire szolgáltak.
A masinák éles, nyikorgó hangokat adtak ki magukból, amelyek visszhangot vertek a folyosón. A rozsdás, sötét szerkezeteket azok a furcsa gyökérszerű valamik kötötték össze egymással, amelyek végig követték Zehák útját egészen idáig. A mennyezetet, a padlót és a falakat is behálózva kúsztak valami ismeretlen irányba.
– Úgy tűnik, az A Bevásárlóközpont pincéjében vagyunk – állapította meg Jooan, miközben egy falon lévő feliratra mutatott: Parkoló.
Alatta ez állt: A Bevásárlóközpont.
– Micsoda? Az A Bevásárlóközpont vagyunk? Ez lehetetlen – suttogta meglepetten Cein. – Hiszen az még mindig működik! Pont tegnap éjjel kerestem rá a neten.
Do-geon motyogott valamit az orra alatt miközben előrelépett, hogy jobban szemügyre vehesse a gépeket.
– Nem hinném, hogy mostanában készítették ezeket… – mondta hangosabban, így ezúttal mindenki értette a szavait. – Mégis mire kell egy ilyen hely egy áruház alatt?
A gépek folyamatosan ismétlődő, ritmikus dübörgése az őrületbe kergette Zehát. Az izzók homályos fényében, amitől a helyiség nyomasztónak és sivárnak tűnt, ezek a furcsa szerkezetek emberei szervekre emlékeztették Zehát. És ez a hang… pontosan olyan volt, mint a szívverés, állapította meg.
Zeha undorodott ettől a helytől. Fintorogva összeráncolta az orrát. 
És akkor hirtelen meglátott valamit a szeme sarkából, amitől rögtön valami baljóslatú érzés uralkodott el rajta. Azonnal arrafelé fordult.
Egy groteszk lény volt az, egérarccal és póktesttel. Amikor a tekintetük találkozott, a furcsa teremtény egy szempillantás alatt a gépek alá menekült és eltűnt.
Muszáj elkapnom! Akármi is volt ez, egyszerűen érezte, hogy nem hagyhatja meglógni.

Vége a 17. résznek.

0 Hozzászólás