7Fates: CHAKHO 12. fejezet (Wattpad)
CHAKHO
12. fejezet - Egy újabb találkozás
A férfi nesztelenül emelte a szája elé az ujját, amikor pillantása találkozott Hae-yeongéval, hogy figyelmeztesse, maradjon csendben. Egy vadász, jött rá azonnal Hae-yeong, mire a megkönnyebbülés hulláma máris szétáradt a testében. A vadász aztán egy éles tőrt emelt a levegőbe és már el is rugaszkodott a szörny felé, hogy átszúrja vele a nyakát. Igen!
Mindeközben Jisu, a vadász, magában már hangosan ujjongott, hiszen a tőrét csupán egy centi választotta el attól, hogy belemélyedjen a beom húsába. Hálás volt, amiért a gyerekek elterelték a beom figyelmét, hiszen ezzel igencsak megkönnyítették a dolgát. A következő pillanatban azonban rá kellett jönnie, hogy elsiette az ünneplést. Szinte csak arra maradt ideje, hogy hangosan felnyögjön fájdalmában, mielőtt a beom ujjai a nyakára kulcsolódtak és fojtogatni kezdték őt. Még csak azt sem látta, hogy egyáltalán mikor fordult felé a szörny. Aztán már csak az éles karmokat érezte, amelyek beletéptek a derekába.
– Komolyan azt hitted, hogy megölhetsz? – húzta undok vicsorra a száját a beom, kivillantva az agyarait. – Te nyomorult ember! Egy ilyen tőr még arra sem elég, hogy karcolást ejtsen a bőrömön.
Jisu felkiáltott az égető fájdalomtól, ami a derekába hasított, de nem adta fel. Újra felemelte a tőrét és a beom felé lendített vele, hogy megpróbálja megsebezni. Túl sok gyerek van itt, muszáj megvédenem őket. Nem halhatnak így meg! Azonban mielőtt akár lehetősége adódott volna rá, hogy megszúrja a beomot, az nekivágta őt a falnak. Vért köhögve rogyott a földre a fal tövében.
Lesújtó erővel temette maga alá a kétségbeesés, amikor felfogta, hogy nincs semmi esélye a szörnnyel szemben.A gyerekek még mindig hangosan sírtak. Hae-yeong arcán is könnyek patakzottak, de nem adta meg magát a félelemnek és továbbra is ott állt előttük és kitartóan igyekezett némi védelmet nyújtani a számukra.
Miközben a fájdalom lassanként minden egyes porcikájába beleivódott, Jisu csendesen fohászkodni kezdett, bár maga sem tudta, pontosan kinek esdekel. Valaki! Bárki, kérem, könyörgöm! Valaki segítsen rajtunk! Mentsék meg a gyerekeket! Könyörgöm!
– Uh – húzta el a száját megvetően a beom. – Ezek a semmirekellők!
A gyerekek felé fordult, miközben vérrel borított ujjaival a hajába túrt.
– Hé, kölykök. Nem hallottátok még, hogy a beomok mennyire szeretnek bőgő gyerekeket elrabolni? Ha? Csaknem meg akartok halni? Pofa be, érthető voltam?
A szörny fenyegetését hallva a gyerekek kétségbeesetten próbálták visszanyelni a könnyeiket, de hiába, a legtöbben képtelenek voltak arra, hogy abbahagyják a sírást.
– Na nézzük, ki bömböl a leghangosabban – a beom szórakozottan nézett végig rajtuk, ahogy az elfojtott zokogással küszködtek. – Melyikteket kóstoljam meg először? És kit hagyjak utoljára?
Leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljön a gyerekekkel, és úgy méregette őket, mintha csak játékok között válogatna. A közelségétől a gyerekek még jobban megrémültek, és hangosan sírni kezdtek. A beom szeme tágra nyílt az élvezettől, miközben magába itta a félelmüket.
– Fogjátok be! – dörrent rájuk morogva, amikor elunta a nyöszörgésüket. – Vagy mindegyikőtöket megölöm!
– H-hé! Ide nézz! – kiáltotta hirtelen Jisu és a beom felé hajított egy játékot, de annyira rázta a remegés, hogy még csak el sem találta a szörnyet. – H-hagyd békén őket! Hiszen csak gyerekek... Kérlek! Könyörgöm...
A szörny erre elszakította a pillantását a gyerekekről és Jisu felé fordult. Oldalra billentett a fejjel méregette.
– Azt akarod, hogy a kölykök életben maradjanak? – kérdezte.
– Igen… – felelte gyengén Jisu. – Vigyél inkább engem. Csak... vigyél engem...
– Hmm... Nem is olyan rossz ötlet… – felelte a beom.
Jisu fellélegzett. Megnyugvást jelentett számára a tudat, hogy rajta kívül másnak nem esik majd bántódása. De ismét elszámította magát és túl korán örült a sikernek, jött rá egy másodperccel később, amikor a beom folytatta.
– Ugyanakkor… – mondta a szörny ráérősen elnyújtva a szót, majd elharapta a mondatot és hirtelen lecsapott Hae-yeongra, aki még mindig óvón állt a gyerekek előtt.
A nőnek még arra sem jutott ideje, hogy felsikoltson, máris nagy erővel a földbe csapódott. Fájdalmas nyögés szakadt fel ajkai közül.
A gyerekek még inkább megriadtak attól, hogy végig kellett nézniük, ahogy a szörny lecsapott az óvónőjükre, és hangosabban kezdtek sírni, mint korábban. Jisu is zokogni kezdett. Nem tudta elfojtani a szánalmat, amit saját maga iránt érzett. Elvégre is, hiába volt beomvadász, és hiába volt fegyvere, mégis képtelen volt arra, hogy megvédje a gyerekeket a veszélytől. A remény elhagyta már ezt a világot…
A beomok mind a tíz őr életét kioltották, akik Jisuval együtt felügyelték a környék biztonságát, és valószínűleg a két másik vadász is halott, akik velük szolgáltak. Nem jön senki. Ez itt a vég.
Mindössze három beom elég volt ahhoz, hogy romba döntsék az egész helyet. Jisu gondolatai között felsejlett a kérdés, hogy vajon létezett egyáltalán bárki is, aki valóban fel tudná venni a harcot ezekkel a szörnyetegekkel?
– Na jó, legyen, változtatunk a terven. Nem fogom elhurcolni őket, hiszen kedvellek téged – mondta a beom Jisunak egy önelégült mosoly kíséretében. – Helyette inkább egyesével ölöm meg ezeket a kölyköket itt a szemeid előtt.
Jisu tisztában volt vele, hogy a beom komolyan gondolt minden egyes szót, ami elhagyta a száját. A vadász összeszorította a szemeit. Nem bírta volna elviselni, hogy szemtanúja legyen a borzalomnak, amit a beom szavai ígértek.
– Hé, ez úgy hangzott, mintha lopnád a szövegemet – szólalt meg váratlanul egy mély hang. – Mert én fogom egyesével megölni a te haverjaidat. Ó, várjunk csak! Attól tartok, te azt már nem fogod megérni. – Valami kettészelte a levegőt, mielőtt a hang újra felcsendült volna. – Te halsz meg elsőként. Jaj, bocsi, rosszul mondtam. Hiszen már halott is vagy.
Jisu azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Hogy az elméje még egy utolsó, kétségbeesett tréfát űz vele, amitől azt hallja, amit hallani szeretett volna. Amikor azonban kinyitotta a szemeit, egy férfit pillantott meg maga előtt. Vörösesszőke haja volt és barna szemei.
Az ismeretlen megveregette a vállát az egyik kezével.
– Megvagy még? – kérdezte. A másik kezében annak a beomnak fejét tartotta, amelyik nemrég még rettegésben tartotta Jisut.
Jisu csak bólintott.
– Nagyszerű. Odakint egyre veszélyesebb a helyzet, és nekem most mennem kell. Vigyázz magadra! – figyelmeztette őt, majd a gyerekekre pillantott, mielőtt még elment volna. – Semmi sem lesz rendben. De higgyünk benne, hogy minden jóra fordul. Hamarosan legalább újra találkozhattok a szüleitekkel.
A gyerekek erre még keservesebben sírtak a szüleik után.
– A gyerekekkel mindig olyan nehéz – vakarta meg a fejét kínosan a férfi.
Jisu elképedve nézte őt. A fickónak látszólag fogalma sem volt róla, hogy egy beomot milyen borzasztóan nehéz legyőzni.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle Jisu, amikor megmentője éppen indulni készült.
A férfi vetett Jisura egy pillantást a válla fölött, miközben válaszolt.
– Zehának.
Jisu szemei azonnal könnybe lábadtak. Képtelen volt uralkodni az érzelmei felett. Úgy érezte, végre újra rátalált egy kis reménysugárra, amibe belekapaszkodhatott. Talán ezzel a fickóval van esély arra, hogy élve megússzuk ezt az egészet...
Pillantásával addig követte Zehát, amíg a férfi el nem tűnt szem elől, majd Hae-yeong felé fordult. A nő arcán a saját reményteljes érzéseit látta tükröződni. Amikor a pillantásuk összekapcsolódott, a Hae-yeong hálásan bólintott Jisunak, majd bizonytalan léptekkel visszament a gyerekekhez.
– Minden rendben. Nemsokára vége.
A gyerekek felé fordult, miközben vérrel borított ujjaival a hajába túrt.
– Hé, kölykök. Nem hallottátok még, hogy a beomok mennyire szeretnek bőgő gyerekeket elrabolni? Ha? Csaknem meg akartok halni? Pofa be, érthető voltam?
A szörny fenyegetését hallva a gyerekek kétségbeesetten próbálták visszanyelni a könnyeiket, de hiába, a legtöbben képtelenek voltak arra, hogy abbahagyják a sírást.
– Na nézzük, ki bömböl a leghangosabban – a beom szórakozottan nézett végig rajtuk, ahogy az elfojtott zokogással küszködtek. – Melyikteket kóstoljam meg először? És kit hagyjak utoljára?
Leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljön a gyerekekkel, és úgy méregette őket, mintha csak játékok között válogatna. A közelségétől a gyerekek még jobban megrémültek, és hangosan sírni kezdtek. A beom szeme tágra nyílt az élvezettől, miközben magába itta a félelmüket.
– Fogjátok be! – dörrent rájuk morogva, amikor elunta a nyöszörgésüket. – Vagy mindegyikőtöket megölöm!
– H-hé! Ide nézz! – kiáltotta hirtelen Jisu és a beom felé hajított egy játékot, de annyira rázta a remegés, hogy még csak el sem találta a szörnyet. – H-hagyd békén őket! Hiszen csak gyerekek... Kérlek! Könyörgöm...
A szörny erre elszakította a pillantását a gyerekekről és Jisu felé fordult. Oldalra billentett a fejjel méregette.
– Azt akarod, hogy a kölykök életben maradjanak? – kérdezte.
– Igen… – felelte gyengén Jisu. – Vigyél inkább engem. Csak... vigyél engem...
– Hmm... Nem is olyan rossz ötlet… – felelte a beom.
Jisu fellélegzett. Megnyugvást jelentett számára a tudat, hogy rajta kívül másnak nem esik majd bántódása. De ismét elszámította magát és túl korán örült a sikernek, jött rá egy másodperccel később, amikor a beom folytatta.
– Ugyanakkor… – mondta a szörny ráérősen elnyújtva a szót, majd elharapta a mondatot és hirtelen lecsapott Hae-yeongra, aki még mindig óvón állt a gyerekek előtt.
A nőnek még arra sem jutott ideje, hogy felsikoltson, máris nagy erővel a földbe csapódott. Fájdalmas nyögés szakadt fel ajkai közül.
A gyerekek még inkább megriadtak attól, hogy végig kellett nézniük, ahogy a szörny lecsapott az óvónőjükre, és hangosabban kezdtek sírni, mint korábban. Jisu is zokogni kezdett. Nem tudta elfojtani a szánalmat, amit saját maga iránt érzett. Elvégre is, hiába volt beomvadász, és hiába volt fegyvere, mégis képtelen volt arra, hogy megvédje a gyerekeket a veszélytől. A remény elhagyta már ezt a világot…
A beomok mind a tíz őr életét kioltották, akik Jisuval együtt felügyelték a környék biztonságát, és valószínűleg a két másik vadász is halott, akik velük szolgáltak. Nem jön senki. Ez itt a vég.
Mindössze három beom elég volt ahhoz, hogy romba döntsék az egész helyet. Jisu gondolatai között felsejlett a kérdés, hogy vajon létezett egyáltalán bárki is, aki valóban fel tudná venni a harcot ezekkel a szörnyetegekkel?
– Na jó, legyen, változtatunk a terven. Nem fogom elhurcolni őket, hiszen kedvellek téged – mondta a beom Jisunak egy önelégült mosoly kíséretében. – Helyette inkább egyesével ölöm meg ezeket a kölyköket itt a szemeid előtt.
Jisu tisztában volt vele, hogy a beom komolyan gondolt minden egyes szót, ami elhagyta a száját. A vadász összeszorította a szemeit. Nem bírta volna elviselni, hogy szemtanúja legyen a borzalomnak, amit a beom szavai ígértek.
– Hé, ez úgy hangzott, mintha lopnád a szövegemet – szólalt meg váratlanul egy mély hang. – Mert én fogom egyesével megölni a te haverjaidat. Ó, várjunk csak! Attól tartok, te azt már nem fogod megérni. – Valami kettészelte a levegőt, mielőtt a hang újra felcsendült volna. – Te halsz meg elsőként. Jaj, bocsi, rosszul mondtam. Hiszen már halott is vagy.
Jisu azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Hogy az elméje még egy utolsó, kétségbeesett tréfát űz vele, amitől azt hallja, amit hallani szeretett volna. Amikor azonban kinyitotta a szemeit, egy férfit pillantott meg maga előtt. Vörösesszőke haja volt és barna szemei.
Az ismeretlen megveregette a vállát az egyik kezével.
– Megvagy még? – kérdezte. A másik kezében annak a beomnak fejét tartotta, amelyik nemrég még rettegésben tartotta Jisut.
Jisu csak bólintott.
– Nagyszerű. Odakint egyre veszélyesebb a helyzet, és nekem most mennem kell. Vigyázz magadra! – figyelmeztette őt, majd a gyerekekre pillantott, mielőtt még elment volna. – Semmi sem lesz rendben. De higgyünk benne, hogy minden jóra fordul. Hamarosan legalább újra találkozhattok a szüleitekkel.
A gyerekek erre még keservesebben sírtak a szüleik után.
– A gyerekekkel mindig olyan nehéz – vakarta meg a fejét kínosan a férfi.
Jisu elképedve nézte őt. A fickónak látszólag fogalma sem volt róla, hogy egy beomot milyen borzasztóan nehéz legyőzni.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle Jisu, amikor megmentője éppen indulni készült.
A férfi vetett Jisura egy pillantást a válla fölött, miközben válaszolt.
– Zehának.
Jisu szemei azonnal könnybe lábadtak. Képtelen volt uralkodni az érzelmei felett. Úgy érezte, végre újra rátalált egy kis reménysugárra, amibe belekapaszkodhatott. Talán ezzel a fickóval van esély arra, hogy élve megússzuk ezt az egészet...
Pillantásával addig követte Zehát, amíg a férfi el nem tűnt szem elől, majd Hae-yeong felé fordult. A nő arcán a saját reményteljes érzéseit látta tükröződni. Amikor a pillantásuk összekapcsolódott, a Hae-yeong hálásan bólintott Jisunak, majd bizonytalan léptekkel visszament a gyerekekhez.
– Minden rendben. Nemsokára vége.
***
A harc odakint már véget ért, mire Zeha maga mögött hagyta az épületet. Mielőtt szétváltak Haruval, Zeha arra kérte őt, hogy segítsen Do-geonnak, aki nem mozgott olyan fürgén, mint ő. Do-geonra azonban egy ismeretlen fickó társaságában talált rá, Harut pedig sehol sem látta.
Zeha letörölte a vért a kardjáról, miközben a páros felé sétált. Az idegen arcát hosszú, fekete haj keretezte, szemei pedig sötétek voltak. Ravasznak tűnik, gondolta Zeha, ahogy jobban megnézte magának a pasast.
– Itt már végeztél is? – kérdezte, amikor a közelükbe ért.
Do-geon intett egyet, ezzel egy időben pedig az ismeretlen alak is Zeha felé fordult és megállapodott rajta a tekintete. Zeha nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de szíve szaporább ritmusra váltott, amikor szembe találta magát a férfival. Ugyanolyan érzés kerítette hatalmába, mint amikor először találkozott Do-geonnal. Mintha már régóta ismernék egymást annak ellenére, hogy ez volt az első találkozásuk.
– Ki ez...?
Do-geon nem hagyta, hogy befejezze a kérdést. Hirtelen megragadta a karjánál és távolabb vezette az idegentől.
– A fickó neve Jooan... – magyarázta suttogva Do-geon, mire Zeha felvonta a szemöldökét. – És nem semmi a tag. Nagyon erős.
– Erős?
– Igen – bólintott Do-geon. – És pont úgy mozog, mint te.
– Úgy érted...?
– Igen, akár egy beom. Gyors és erős.
Zeha szemei máris Joont keresték. A férfi éppen a holttestek között botorkált, melyek szétszóródva hevertek a környéken, és testtől testig járva gyengéden lecsukta az áldozatok szemét.
– Hogy került ide?
– Fogalmam sincs – sóhajtotta Do-geon.
Pusztán a véletlennek köszönhető, hogy Zeha és társai tudomást szereztek a támadásról és a Hajnalcsillag óvoda segítségére siettek. Zeha és Haru mindössze néhány órával korábban futott bele újra Do-geonba, amikor éppen átfésülték a 4. kerületet, vagy legalábbis azt, ami megmaradt belőle.
– Szerintem már nem bukkanunk olyasmire, ami érdekes lehet a számunkra – summázta Do-geon, miután bejárták a kerület romjait. – Az egészet kifosztották, nincs itt semmi. Miért nem megyünk inkább egy olyan kerületbe, amit még nem támadtak meg?
Zeha is pont erre gondolt.
– Oké, menjünk – nyugtázta az ötletet. – A beomok egymás után támadták meg a régi városrészeket, az 1. kerülettel kezdve. Lehet, hogy már ott vannak a következő célpont környékén.
A beomok legutóbbi támadása az 5. kerületet érte. Zeháék éppen áthaladtak 6. kerületen és már a 7. kerület közelében jártak, amikor sikolyokat hallottak meg a távolból.
Így kötöttek ki az óvodánál, amit végül sikerült megmenteniük.
– Amúgy hol van Haru?
– Kiderült, hogy nem csak három beom volt itt. Volt még egy, ami távolabbról figyelte az eseményeket. Miután a többit megöltük, a negyedik beom meglépett, Haru pedig a nyomába eredt.
– Hé, várjunk csak – emelte fel a kezét Zeha. – Azt mondod, hogy egyedül ment utána?
Elszorult a szíve. Haru nem volt harcos. A harcok közben mindig a kötelére hagyatkozott, és mivel többnyire csak Zehát támogatta a küzdelmek során, Zehának kétsége sem volt afelől, hogy Haru veszélyes helyzetbe kerülne, ha egyedül szállna szembe egy beommal.
– Nézd, én próbáltam vele menni, de azt mondta: "Ne aggódj miattam, drága gyermek. Miből gondolod, hogy nem boldogulok egyedül?" – Do-Geon széttárta a kezeit. – Mégis mit lehet erre mondani?
– Vajon mi járhat a fejében…? – sóhajtotta Zeha válaszul.
– Elég rejtélyes egy alak.
Mialatt Do-geon és Zeha tovább beszélgetett, Jooan végzett az áldozatok szemének lecsukásával, majd feléjük vette az irányt. Zeha bólintott Jooannak.
– Úgy hallottam, te segítettél nekünk.
– Nos, segítenünk kell egymást. Nem te vagy az egyetlen, akinek ellenérzései vannak a beomokkal szemben.
Zeha észrevette, hogy milyen lágyan és gyengéden csengett Jooan hangja. Kontrasztban állt az utcával, ami a halál szagát ontotta magából.
– Do-geon szerint nagyon erős vagy.
Jooan elmosolyodott.
– Ja, igen, én sem értem hogyan történt pontosan, de valahogy így alakult.
Zeha könnyedén felismerte a mosoly mögött megbúvó szomorúságot.
– Van már csapatod? – kíváncsiskodott. – Ha még nincs, akár csatlakozhatnál hozzánk.
– Én nem vagyok a csapatod tagja – emlékeztette gyorsan Do-geon.
Az elmúlt napokban ugyan gyakran találkoztak és csapatként viselkedtek, Do-geon továbbra is hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy nem csatlakozik Zeha csapatához.
– Ja, hát, nem is rád gondoltam – vigyorgott rá Zeha. – Hanem magamra és Harura. A saját csapatomról beszéltem.
Jooan nosztalgikus pillantással figyelte, ahogy Zeha és Do-geon egymást ugratják.
– Igazából én nem üldözöm az egész beom törzset – szólalt meg végül.
– De hiszen olyan erős vagy!
– Persze. De csak… egyvalakit keresek – tisztázta. – Végeztem a vadászattal, amint bosszút álltam.
Zeha szerette volna arra buzdítani Jooant, hogy folytassa a vadászatot, de tudta, hogy ez nem olyasmi, amit másokra lehet erőltetni.
– Melyik beomot üldözöd? – kérdezte Do-geon.
– Bulti – vágta rá Jooan. – Bultinak hívják.
Jooan nem vette észre, hogy Do-geon szeme tágra nyílt a meglepődéstől, és tovább beszélt.
– Egy tetoválás van a nyakán, meg egy sebhely a szeme alatt. Ha találkoztok vele, kérlek…
– Szólunk neked – biztosította őt Do-geon.
Jooan arcán újra felvillant egy mosoly Do-geon szavaira.
– Igen, szóljatok, légyszi – mondta, aztán elsötétül a pillantása. – Soha ne próbáljatok egyedül megküzdeni vele. Rettenetesen erős. Gyakorlatilag ő a beomok alvezére.
– Elég sokat tudsz róluk.
– Igen, magam sem értem, hogy jutottam ide – felelte Jooan szomorkás mosollyal. – Egyszerűen így alakult.
– Én is azt a beomot keresem. Ha tényleg olyan erős, jobb, ha összefogunk és közös erővel győzzük le – javasolta Do-geon és Jooan kezébe nyomta a telefonját, mire a másik elkezdte bepötyögni a telefonszámát. – Nyugodtan hívhatsz akkor is, ha a bultis ügyön kívül van szükséged segítségre. Ott leszek.
– Ez igazán kedves tőled, kösz.
Do-geon barátságosan Jooanra mosolygott és vállon veregette. Do-geon milyen könnyedén köt új barátságokat, álmélkodott magában Zeha.
Jooan már éppen indulni készült, amikor Haru előkerült.
– Hát még itt vagy! Nagyszerű.
Vége a 12. résznek.
0 Hozzászólás