7Fates: CHAKHO 11. fejezet (Wattpad)

7Fates: CHAKHO 11. fejezet Wattpad

CHAKHO

11. fejezet - Itt vannak a beomok!

Az ismeretlen férfi farmert viselt meg egy fekete pólót, amely ráfeszült izmos testére. Zeha észrevett egy lepkét ábrázoló tetoválást is a karján.
– Te vagy Zeha, ugye? – méregette őt a fickó. – Dongcheol látni akar téged.
Ahhoz képest, hogy éppen szívességet kér, a férfi meglehetősen gorombán viselkedik, állapította meg magában Zeha. És ki az a Dongcheol? A név ugyan ismerősen csengett, de nem tudta hova tenni hirtelen. Néhány pillanattal később azonban bevillant neki, hogy hol hallott már róla. Dongcheol... ez volt a Tigrislepkék parancsnokának a neve.
Az előtte álló férfi arrogáns modora már az első pillanattól kezdve jól érzékelhető volt, és Zeha mostanra már azt is megértette, hogy miért viselkedett így. Bizonyára azt hihette, Zehának esze ágában sincs visszautasítani a lehetőséget, hogy találkozzon a város legnagyobb vadászcsoportjának vezetőjével.
– Nincs semmi okom rá, hogy találkozzak vele – mondta végül elutasítóan.
Esze ágában sem volt elfogadni az ajánlatot. Azzal aztán egyáltalán nem lehetett volna meggyanúsítani őt, hogy kedvelte volna a Tigrislepkéket, nem, még csak egy kicsit sem.
– Hogy mit mondtál? – A férfi szemöldöke összerándult, és vastag karján is egyre jobban kidudorodtak az erek, ahogy feszülten visszakérdezett. Zeha jól tudta, hogy ez mit jelent: kezdte elveszíteni a türelmét.
A Tigrislepkék nem tudnának már végre olyan embert is felvenni a csapatukba, akiknek a jelleme eltér a meglevő tagokétól? Igaz, a Tigrislepkék már akkorára nőtték ki magukat, hogy inkább alakulatnak számítottak, mintsem csapatnak. Zehát kirázta a hideg még a gondolattól is, hogy a szervezet olyan hitvány alakokkal dolgozik együtt, mint ez a balfácán.
– Azt mondtam, nem – ismételte meg nyugodtan.
– Te kis senkiházi! – fröcsögte a férfi. – Te aztán tényleg elszálltál magadtól. Jobban tennéd, ha befognád a szádat és azt tennéd, amit mondok, mielőtt még ellátom a bajodat, megértetted?
– Menjünk – Zeha figyelmen kívül hagyta őt és Do-geon felé fordult, jelezve, hogy ideje indulni.
Do-geon, aki eddig figyelmesen követte a beszélgetést, bólintott. Az idegen férfit szemmel láthatóan feldühítette a szenvtelenségük, és az arca teljesen elvörösödött az indulattól. Hirtelen előre lendült és vállon ragadta Zehát, úgy tűnt, hogy mostanra végleg elveszítette az önuralmát. 
A következő pillanatban azonban a vadász előbb váratlanul a levegőben találta magát, majd a földnek csapódott. Elkerekedett szemmel bámult fel az égre a földön kiterülve, miközben próbálta megérteni, hogy mi is történt vele. 
– Úgy tűnik, a te bajodat látták el előbb – nyugtázta elégedetten Zeha. Ő volt az, aki az előbb egy mozdulattal átdobta a férfit a válla felett és most unottan bámult le rá.
– Te…! – próbált visszavágni a vadász, de Zeha azonnal előrelépett és a mellkasára taposott, amitől a férfi felnyögött. – Aú!
– Az hittem, az udvariasság azt diktálja, hogy az keresse fel a másikat, akinek dolga van az illetővel, nem pedig fordítva – tűnődött hangosan Zeha. – De az igazat megvallva, az sem változtatott volna semmin, ha a főnököd jött volna helyetted. Nem szándékozom időt pazarolni hozzátok hasonló alakokra.


***

Dongcheol dührohamot kapott, amikor Kyeongtae beszámolt neki arról, hogyan zajlott le a találkozója Zehával.
– Te most tényleg azt mondod, hogy volt mersze ellenszegülni nekem? – hitetlenkedett. – Biztos vagy benne?
– Igen, főnök.
– Hah! – Dongcheol dühében felordított.
Eredetileg azt terveztem, hogy valamit kezdünk vele a Tigrislepkékkel együtt. Nos, változott a helyzet. Ez az arrogancia mindannyiunknak csak ártana. Dongcheol még azt a lehetőséget is fontolóra vette, hogy Zeha talán csak azért csatlakozna hozzá, hogy a társaival összefogva puccsot hajtsanak végre a Tigrislepkék ellen. Elvégre is a konkurencia jócskán megnehezítette a dolgokat a vadászatban.
– Azt hiszem, nincs más választásunk. Hamarosan meg kell szabadulnunk tőle, ugye egyetértesz velem?


***

Eközben Maro és csapata a földalatti alagutak rejtekében haladt a célja felé, magukkal vonszolva azokat az embereket, akiket napközben raboltak el. A túszok pánikba estek, rémülten sikoltoztak és kiabáltak, de jajveszékelésük hangja a beom számára csak zajnak tűnt.
– Ez a hely mindig kiakaszt – morgolódott Bulti Maro mellett, amikor a földalatti alagútrendszeren megint végigvisszhangzott az az utálatos hang, ami meghatározott időközönként újra és újra betöltötte a helyet. Nem beszélve arról a valamiről, ami vérerekre emlékeztette őt, és az alagút teljes egészét szerteszét behálózta. 
– Mit számít, ha kellemetlen hely? – vetette oda Maro miközben megállt.
Kinyitott egy ajtót az alagút közepén, majd belépett rajta. A bejárat egy óriási földalatti börtönbe vezetett. – Soha senki sem fog rájönni, hogy az épület alatt van egy börtön.
A hatalmas területet számos cellára osztották. Mindegyikben jónéhány embert tartottak bezárva és a legutóbb érkezett foglyok még mindig kétségbeesetten próbáltak kiutat találni zárkáikból. Reményvesztett hangjuk éles kontrasztot alkotott azokkal, akik már régóta itt voltak. Az ő testeik ernyedten hevertek a földön, mintha teljesen kiszipolyozták volna őket és már annyi energiájuk sem maradt volna, hogy suttogva segítségért könyörögjenek. 
Egy beom éppen akkor lökdöste be az egyik cellába az aznapi játékszereik egyikét, mire a korábbi rabok közül néhányan azonnal rimánkodni kezdtek.
– S-segítség! Kérem, mentsenek meg! – sírta az egyik ember. 
– Van egy lányom. Kérem, engedjenek el. Senkinek sem beszélek erről a helyről, esküszöm! 
– Sze-szenátor vagyok! Annyit fizetek maguknak, amennyit csak akarnak! Én… én segítek maguknak. Tudok segíteni, hogy több embert fogjanak el.
Akik még bele tudtak kapaszkodni valamiféle hajszálvékony reménysugárba, bármit hajlandók voltak felajánlani az életükért cserébe a beomoknak.
Maro imádta őket nézni. Visszagondolt arra, hogy törzsét az Inwang-hegyi árnyékvilág nyomorúságába kényszerítették, hogy csak évente egyszer járhattak szabadon – és mindez az emberek miatt történt. Annyi évet töltöttek bezárva, hogy már számon sem tudták tartani. Most pedig éppen az emberek könyörögtek kegyelemért, akik Maro törzsét arra a gyűlöletes helyre száműzték. Ó, micsoda fordulat! És Marónak egyáltalán nem állt szándékában szabadon engedni őket. 
– Bizonyára megveted az embereket, eltaláltam? – kérdezte az idegen, akivel Maro abban az elhagyatott épületben találkozott. – Egy csodálatos helyet adok mindannyiótok számára. Csupán egyetlen dolgot kérek cserébe.
– Hah! – horkantott fel Maro. – Miért dolgoznék neked? Én csak– Áhh!
Maro tehetetlenül állt az idegen előtt. Minden erejét arra fókuszálta, hogy legyőzze ezt az ismeretlent, mégis képtelen volt akár egy karcolást is ejteni rajta. A férfi, aki a szeme kivételével szinte az egész arcát egy fekete legyező mögé rejtette, nem tűnt embernek. De nem volt beom sem. De akkor mégis micsoda…? Maro szívében először verte fel a fejét félelem, úgy fulladozott tőle, mintha egy óriási betongolyó súlya nyomta volna a mellkasát. 
– Érthető a haragod. Végtére is, a gomoktól elszenvedett vereség megszámlálhatatlanul sok évnyi szenvedést jelentett a törzsednek… Még a szemem is könnybe lábad, valahányszor erre gondolok – mondta a férfi.
Maro elkerekedett szemmel nézett fel rá. Mégis honnan tud erről? Hiszen évezredek teltek el azóta! Azok az emberek, akik átélték az akkori eseményeket, már rég megöregedtek, és magával ragadta őket a halál. A csatában elszenvedett vereségre, a fivéreik és a nővéreik kiontott vérére egyedül csak a beomok emlékeztek már, akik azóta az árnyékvilágban szenvedtek, ahol még az idő is megállt. 
A férfi összehúzott szemekkel nézett Maróra, akit szemmel láthatóan meglepett a szavaival.
– Én csupán békét szeretnék. Ez miden.
A férfi csak egyetlen dolgot kért: azt akarta, hogy a beomok az emberek vérével áztassák el ezt a helyet a biztos menedékért cserébe. Maro szívesen fogadta az ajánlatát, mivel amúgy is azt tervezte, hogy embereket fog ölni. Jóllehet mindig is tisztelte Hupót, egyáltalán nem értett egyet a módszereivel. Csak a rossz embereket megölni, de megkímélni a gyerekeket? Nevetséges! Erről még csak hallani sem akart. Alávaló az összes, mit számít, hány évesek!
Maro lassan végigballagott a börtön alagútján és élvezettel hallgatta az elkeseredett kiáltásokat. Végül megállt az egyik cella előtt. A férfi, akit itt tartottak fogva, más volt, mint a többiek. Nem sírt kétségbeesésében, és nem könyörgött a rácsokba kapaszkodva kegyelemért. Mindössze csak a falat bámulta kemény tekintettel. Maro ismerte már őt, hiszen már jó ideje tartották fogságban.
– Hosu – szólította meg, de a férfi nem reagált.
Kezdetben Hosu is pont olyan volt, mint a többi. Puhány és kétségbeesett. A folyamatos kínzás azonban ahelyett, hogy megtörte volna, megacélozta őt. A kezdeti sikoltozásai mostanra elfojtott morgássá szelídültek, és összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. A legtöbben már megtörtek volna, de Hosu hónapokat túlélt ezen a dohos helyen. 
Hosu felkeltette az érdeklődését. Maro kíváncsi volt rá, hogy vajon meddig húzza még.
– Kifelé – morrant rá. – Jobban teszed, ha kijössz magadtól, különben… – Maro függőben hagyta a mondatot és sokat sejtetően egy kislányra mutatott a karmaival.
A kínzások és az éhezés eredményeképp a gyerek már a végét járta, és Hosu is tudta, hogy csak idő kérdése, mikor huny ki belőle az élet. Ennek ellenére csendesen felkelt a helyéről és megindult a beom felé. Tisztában volt azzal is, hogy mi vár rá, de az arca mégis üres és érzelemmentes maradt.

***

A 7. kerületi Hajnalcsillag Óvoda számára a mai is csak egy újabb nap volt. Mindezt Hwanwoongnak köszönhették, akivel az emberek úgy bántak, mintha Sin-si királya lenne. A férfi igyekezett lelket önteni a lakosságba, és azt mondta, a remény csak akkor létezhet, ha mindenki éli tovább a mindennapjait, emellett biztosította őket arról is, hogy amíg véget nem ér ez a zavaros időszak, nagylelkű támogatásban és segítségben részesülnek majd. Mindenki hálás volt neki, hiszen a kormányzat még a kisujját sem mozdította meg ebben a káoszban.

Hwanwoong személyesen fogadott fel őröket annak érdekében, hogy a gyermekekkel és fiatalokkal teli területek, főként óvodák és iskolák környéke biztonságban legyen. Minden aktív csapatban legalább egy beomvadász is volt. Emellett őrök és vadászok járőröztek a forgalmas területeken is, például a bevásárlóközpontokban és kisebb boltokban. Az emberek Hwanwoong jóvoltából tudták folytatni a mindennapi életüket.
– Úgy látszik, a beomok már az 5. körzetben is megjelentek – jegyezte meg az egyik óvónő, Hae-yeong, miközben a tévét figyelte. Éppen most volt a felügyelete alatt álló gyerekek délutáni alvásideje, ezért egy kis szünetet tartott ő is.
– Én is hallottam róla. Azt mondják, a beomok elraboltak tíz embert...
– Nem hallottál még arról, hogy mostanában egyre több és több embert hurcolnak el? Azt mondják, jóval többen végzik rabként, mint holtan.
– Úgy rettegek az emberrablások miatt. Szerinted hova viszik őket? És vajon mi történik velük utána...?
– Hát ez az! Ha választanom kellene, inkább öljenek meg akkor és ott helyben.
Jihye, egy másik óvónő sóhajtva válaszolt.
– Tényleg úgy gondolod, hogy ez jó ötlet? Azt mondják, mindent megtesznek azért, hogy elkapják a beomokat, de nézd csak meg az összes régi körzetet. Egytől egyig elpusztítják mindet. Az emberek a 6. körzetben már arra készülnek, hogy elköltözzenek onnan, de szerintem a hadsereg feltartóztatja őket.
– Miért hiszed azt, hogy a kormány megakadályozza őket a költözésben? – csodálkozott el az egyikük. – Hiszen ez a nyilvánvaló lépés veszély esetén, nem?
– Mégis honnan tudhatnánk, mi jár a vezetők fejében? Legalább itt van nekünk Hwanwoong, és vigyáz ránk.
– Tudom, igazad van. Nélküle Sin-si már romokban heverne... fú – sóhajtotta.
Ebben a pillanatban egy rémült sikoltás hallatszott kintről.
– Ez egy beom!
– Állítsátok meg!
– O-ott van...! – rikkantotta valaki más, de a hangja egy fájdalmas üvöltést követően elhalt.
– Nem! Ott... Ó, neeeee! – Egy újabb elborzadt rikoltozás.
Mozgolódás támadt odakint, majd lövések dördültek és fémes csattogás hallatszott. A bent lévő óvónők azonnal felpattantak helyükről. A kinti lárma felverte a gyerekeket is, akik már riadtan kiabáltak, többen anyjuk után könyörögtek.
Néhány óvónő a gyerekeket hátrahagyva menekülni kezdett, míg mások azonnal a termekbe szaladtak, hogy megpróbálják védeni őket. Hae-yeong is egyike volt azoknak, akik visszatértek a csoportjukhoz. A gyerekek rögtön odarohantak hozzá, amint meglátták őt és zokogva vetették magukat a karjaiba. A váratlan felbolydulás összezavarta és megrémisztette őket.
Odakintről továbbra is hallani lehetett az emberek kiabálását és az érces, csattogó hangokat. Hae-yeong maga is reszketett a félelemtől, miközben magához ölelte a gyerekeket.
– M-minden rendben lesz – csitította őket. – A rendőrök megvédenek minket. Nincs semmi baj.
Ám minden próbálkozása hiábavaló volt, a gyerekek tovább zokogtak. A legszívesebben Hae-yeong is sírva fakadt volna. 
A terem ablaka hirtelen betört, és egy vékony alak ugrott be a helyiségbe, Hae-yeong pedig azonnal felismerte, hogy nem volt ember. Hegyes fülei voltak és hosszú karmai, és amikor megpillantotta a gyerekeket és elvigyorodott, előtűntek borotvaéles agyarai is.
Ez... ez egy beom...! Még arra sem volt elég ideje, hogy igazán tudatosuljon benne a szörnyeteg jelenléte, Hae-yeong máris óvón kitárta karjait, hogy annyi gyermeket magához öleljen, amennyit csak tud,
– Túl nagy itt a ricsaj – morogta a beom feléjük közeledve.
– K-kérem, ne...! – Hae-yeong a gyerekeket kikerülve előrelépett, és oldalra nyújtotta a karjait, hogy védje a mögötte megbújó gyerekeket. – Ők… ők csak gyerekek. Még csak... gyerekek.
A beom válaszként gúnyosan felhorkantott.
De a figyelmét teljesen elkerülte, hogy egy férfi az ablakon át belopózott a terembe.

 Vége a 11. résznek.

Ugrás a következő részre

0 Hozzászólás