032c (2024) | Tanulságok az antikvitásból – RM a BTS-ből


RM új albuma, a Right Place, Wrong Person mai megjelenésének alkalmából közzétesszük a Wing Shya által készített, eddig nem publikált fotókat az RM-mel készült címlapsztorinkból (032c #44-es szám), valamint egy interjút RM és Fiona Bae között. A beszélgetés olyan témákat érint, mint az identitás, a koreai szubkultúra és RM műgyűjteménye. Ez volt az utolsó interjú, amelyet RM a katonai szolgálata előtt adott.

Az interjút készítette: Fiona Bae, Fotográfus: Wing Shya

2024.05.24.

Amikor találkozom RM-mel, a rapperrel, dalszerzővel és K-pop producerrel, érezni lehet rajta némi feszültséget. Épp most jött ki a stúdióból, ahol a következő szólóalbumán dolgozott – az Indigo (2022) után ez lesz a második –, még mielőtt megkezdené 18 hónapos kötelező katonai szolgálatát. Gyerekként RM – vagyis Kim Namjoon, ahogyan a barátai ismerik – költő szeretett volna lenni, majd 15 évesen kezdett rappelni egy szöuli underground klubban. Akkoriban mindössze 18-an hallgatták. Ma viszont a BTS, amelynek (a most 29 éves) RM a vezetője, nemcsak Korea, hanem talán az egész világ legnagyobb K-pop együttese. A Forbes szerint a BTS – amelynek neve eredetileg a Bangtan Sonyeondan rövidítése volt (angolul Bulletproof Boy Scouts), de ma már a Beyond the Scene jelentéssel bír – az egyetlen előadó a Billboard Global 200 történetében, aki a lista 2020-as indulása óta minden évben legalább egy kislemezzel eljutott az első helyig. A New York Times „megállíthatatlan erőként” jellemezte a csapatot, amelyet hét tagja 2010-ben alapított, és amely jelenleg szünetet tart.1

Az interjúra menet, egy forró augusztusi napon, néhány izgatott, fiatal ázsiai rajongóval futok össze, akik sietve szállnak ki egy furgonból, hogy a multinacionális szórakoztatóipari vállalat központja előtt pózoljanak a Hybe feliratnál. A korábban Big Hit Entertainment néven ismert Hybe 2021 márciusában nyitotta meg új székházát. A minimalista megjelenésű felhőkarcoló három részre tagolódik a föld feletti 19 és a föld alatti hét szintjén: legfelül található az „alkalmazottak jóléti részlege” edzőteremmel, alatta kilenc emeletnyi iroda húzódik, majd hat szintet foglalnak el a szórakoztatóipari gyártóterek. Az épületben emellett BTS-múzeum és penthouse lakosztály is helyett kapott, szigorú biztonsági rendszerrel kiegészítve.

Egy rendezett, de hétköznapi tárgyalóterembe vezetnek – nem pedig a fényűző penthouse stúdióba, amiről korábban olvastam –, és bemutatnak RM-nek. Rövid haja van, nyáriasan laza, vidám mintájú barna inget visel. Nyugodtnak és barátságosnak tűnik, de ott van benne az a sürgető energia.


Az utolsó szólóalbumod, az Indigo az identitáskeresésed köré épült. Hogyan változtál az elmúlt… nyolc hónapban a megjelenése óta?

Nagyon sok minden történt, a magánéletemet tekintve és szakmailag egyaránt. Rengetegszer szétestem, majd újra összeraktam magam. Rájöttem, hogy az a személy, akinek gondolom magam, valójában nem is létezik.

Hogyan határoznád meg önmagad?

Ez egy jó kérdés. Nem vagyok nárcisztikus, és mindig is a saját bizonytalanságom hajtott előre. Olyan ember vagyok, akiben rengeteg piszok, mocsok, szeretet, kedvesség és figyelmesség van – és úgy érzem, beleőrülnék, ha ezeket nem tudnám valamilyen módon őszintén kiadni magamból a világ felé. És olyan ember is vagyok, aki változtatni akar valamin – legyen az önmaga, a körülötte lévők, az iparág vagy akár a világ. Úgy érzem, azért születtem, hogy átalakítsak valamit, és azt hiszem, a BTS-szel ezt már egyszer megtettem.

Úgy hangzik, mintha küldetésed és hivatásod lenne.

Néhányan megkérdőjelezik, miért csinálom, de a nap végén, ha nem viseled a koronát, nem értheted meg. Nem én kértem ezt a koronát, de igyekszem pozitív maradni, és jól használni a befolyásomat. A legfontosabb feladatom az, hogy a művészetem legszebb részét megragadva a saját egyéniségemet egyetemes élménnyé formáljam. Gyönyörű dolog látni, amikor az emberek nevetnek és sírnak, mert a művészek képesek a történeteiket egyetemessé és kozmikussá tenni.

Amikor elmentem Kim Yuna, a Jaurim együttes frontemberének koncertjére, egy rajongó zokogva kiáltotta: „Nem öltem meg magam miattad!” Korábban is kaptam már üzeneteket arról, hogy a zeném segített valakinek, de ezt így, közvetlenül mellettem hallani nagyon mélyreható élmény volt. Akkor értettem meg igazán, hogy a zene tényleg megmenthet embereket. Ez az, amit tenni akarok. Nem tudnék BTS-tagként létezni e nélkül a hivatás nélkül. Ha nem lenne bennem ez a késztetés, belehalnék.

Hogyan kezeled el a helyedet, mint szupersztár?

Korán megtanultam a metakogníciót. Megpróbálom észrevenni a távolból feltűnő üzeneteket. Kifejlesztettem azt a „izmot,” hogy miként egyensúlyozzak a rám irányuló folyamatos figyelemmel járó stressz és annak az előnyei között, hogy szuper híressé váltam. A minap éppen a boldog emberek négy szokásáról láttam egy posztot az Instagramon. Nagyon utálom az ilyen önsegítő dolgokat. De aztán rájöttem, hogy mind a négy kifejezést, amit ott említettek, én is mondtam. Talán boldog vagyok.
Próbálom kiadni magamból a dolgokat, és egyre jobban megy, de a legnehezebb része az a K-pop iparági légkör. Szomorú ezt beismerni, de az emberek annyira másokra figyelnek, és sokan csak azt látják, amit akarnak. De már 10-11 éve csinálom ezt. Azt gondolom, hogy az a helyes irány, ahol az olyan emberek, mint én, akiknek van egy kis befolyásuk, egy kicsit őszintébben beszélnek. Ez egy olyan időszak, amikor a nagyobb őszinteséget ünneplik.



Hogyan feded fel önmagad?

A legjobb módja nyilvánvalóan egy album vagy tartalom. Emellett próbálok többet megosztani az életemből Instagramon is. Egyfajta sebezhetőséget mutatok. Emiatt támadások is érnek, mert egyesek szerint egy idolnak ez már túlzás. De számomra ez egy módja annak, hogy azt mondjam az embereknek: „szeretlek titeket.” Meddig tarthatnám még a számat, és beszélhetnék csak a jó dolgokról az interjúkban? Ha valamit folyamatosan elfojtanak, előbb-utóbb kirobban. Nem azt mondom, hogy az elmúlt tíz évben hazugságban éltem, csak annyira intenzíven éltem, hogy alig maradt időm másra gondolni azon kívül, hogy mi legyen a következő lépésem.

Úgy érzem, hogy azzal, hogy kitörtek a hagyományosan elnyomó társadalmi korlátok közül Koreában, sok művész merész és bátor hozzáállásra tett szert, ami más országok fiataljaiban is visszhangra talál, akik szintén szembe akarnak szállni a régi renddel.

Bár egyes művészek így érezhetik, az én esetemben ez nem feltétlenül volt így. Nem arról volt szó, hogy „azért szeretem a szabadságot és a szeretetet hirdetni a hiphopon keresztül, mert annyira nehéz az életem” vagy hogy „imádom a hiphop ellenállási ethoszát.” Egyszerűen csak szórakoztatónak találtam.

Szeretnék beszélgetni veled a kortárs koreai kultúra felemelkedéséről, hiszen veletek tetőzött be a koreai popkultúra. A könyvemhez (Make Break Remix: The Rise of K-Style, 2022) készített interjúk során arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fiatal koreaiak által úttörő módon képviselt merész és bátor hozzáállás – amely gátlások nélkül mindent újragondol és kever– tette a koreai kultúrát világszerte befolyásossá. Szerinted létezik valamilyen sajátosan koreai szemlélet vagy hozzáállás, amely hozzájárult ehhez a sikerhez?

A koreai kultúrának valószínűleg csak a zenéjét értem igazán. Nem tudom képviselni a többi részét.
És azt gondolom, hogy sok előítélet él Koreával kapcsolatban mások szemében, például az, hogy túl szorgalmasak vagyunk. De nem lenne szabad más kultúrákat a saját szemüvegünkön keresztül megítélni. Csodálatos lenne, ha egy embert, egy országot és egy kultúrát átlátható módon tudnánk szemlélni.

Az emberek szeretnék megfejteni, hogy van-e valamilyen sajátos jellemvonás vagy tulajdonság a koreai kultúrában, ami világszerte ekkora érdeklődést váltott ki. Van ilyen?

Én a vihar közepén álltam – K-pop és a koreai kultúra sikerének kellős közepén –, és valószínűleg több ilyen interjút adtam, mint bárki más. A szívemhez legközelebb álló válasz az, hogy „nem tudom, szóval valószínűleg más sem.” Ha azt mondanám, hogy tudom, az olyan lenne, mintha megpróbálnám megmagyarázni, miért szeretek valakit egy adott pillanatban. Annyira koreai vagyok, hogy ha valaki kívülről megkérdezi tőlem, mi az, hogy koreai, nem igazán tudom szavakba önteni. Van egy bizonyos hangulat, amit nem lehet tagadni. De ezt nem igazán lehet elsajátítani, hacsak nem itt születtél és nőttél fel. Ha megpróbálod meghatározni a koreaiságot, az már-már metafizikává válik.

Ha mégis van egyfajta koreai attitűd, akkor Szöul az a hely, ahol erre ráérezhetsz. Rengeteg dolog széthullik és újra összeáll, és az egész folyamat rendkívül intenzív és gyors. A koreaiak hihetetlenül gyorsan képesek valamit magukévá tenni és a saját módjukon feldolgozni. Szeretem azt mondani, hogy ez dinamikus. Ahogy néhány művész is megjegyezte a könyvedben, Szöul lehet nyomasztó és fojtogató. Néha én is úgy érzem, hogy túl sűrű, és mintha felemésztene. Sokan el akarnak menekülni. De ha képes vagy kitartani, rengeteget nyerhetsz abból, amit ez a vibráló város kihoz belőled.


Hogyan hatott rád, hogy Koreában nőttél fel?

Egy új városban, Ilsanban nőttem fel, Szöul mellett. Miután sok időt töltöttem külföldön, rájöttem, hogy a gyökereim tartanak meg. A gyerekkorod erősen befolyásol – vagy követed a mintáit, vagy épp az ellenkező irányba indulsz. Nekem boldog gyerekkorom volt. Szeretetben nőttem fel, és a legjobb barátaim közül néhányat ekkor ismertem meg. Az a szeretet, nosztalgia és honvágy, amit Korea iránt érzek, alapvető részem.

A K-pop hihetetlenül intenzív és dinamikus, mert benne van mind a K, mind a pop. Az emberek erre a kvantumgyorsítóra, erre az energiára, erre a fúzióra reagálnak. Olyan vagyok, mint egy lazac, amely visszatér a folyóba. Ez az én módszerem arra, hogy a K-pop világában éljek anélkül, hogy megőrülnék.

Mit gondolsz a K- címkéről? Személy szerint úgy látom, hogy a koreai kormány és a hazai sajtó eléggé megszállottja ennek, mert büszkék arra, amit ez a Japán és Kína közé szorult kis ország elért.

Ezt részben a külvilág is alakítja. Az ismeretlent megérteni vágyva az emberek hajlamosak valamilyen keretbe helyezni azt – ez emberi ösztön. Sokan úgy gondolják, hogy ebben az országban, ahol a K-pop és más kulturális jelenségek virágoznak, kell lennie valami különlegesnek. De én nem vagyok negatív ezzel a címkével kapcsolatban. Hálás vagyok, hogy megpróbálnak valami koreait megnevezni. Természetes, hogy sok alkotó kényelmetlenül érzi magát, ha egy keretbe szorítják. Most már az egyes művészeken múlik, hogyan alakítják ki a saját, egyedi identitásukat – és ezt az egyedivé válást valójában éppen a K- címke teszi lehetővé.

A K-pop rengeteg különböző műfajt vegyít. Szerinted kialakult már egy jellegzetes hangzásvilága?

Igen, határozottan. A K-popnak mára erős hangzásbeli ismertetőjegye lett, és sok ország próbálja lemásolni. Nem azért csatlakoztam a BTS-hez, mert K-popot akartam csinálni. A BTS eredetileg inkább egy hiphop csapat volt, mint a Run-DMC vagy a Beastie Boys, de valahogy eljutottunk oda, ahol most vagyunk.

Azt szeretném, ha az emberek háromdimenziósabban tekintenének a K-popra. Alapvetően tánczene, de nemcsak a zene számít, hanem a koreográfia, a videóklipek és az ezekhez kapcsolódó tartalmak is. Ez egy hatalmas csomag. Láttam már olyanokat, akik eleinte negatívan álltak a K-pophoz, aztán végül rajongókká váltak, miután jobban beleásták magukat. Szóval azt mondanám: „Ne ítélj el valamit, amíg nem próbáltad ki – a K-poppal is így van!”






Milyen hatással van rád a szubkultúra? A könyvem írása közben lenyűgözött, mennyire szorosan összefonódnak a szubkulturális közegek a K-poppal és a mainstraim K-divattal. 

Mindig körülvesz a szubkultúra, és valódi rajongója vagyok. Mivel K-pop előadóként nagyon kifinomultnak látnak, különösen vonzanak azok a dolgok, amelyek nyersek és elemi erővel törnek felszínre.

Mit gondolsz általában a divatról? A Bottega Veneta elismerte a kulturális hatásodat, és a világ egyetlen globális nagykövetének választott.

Nem igazán vonzott, hogy luxusmárkák nagykövete legyek. De Matthieu Blazy, a Bottega kreatív igazgatója elmondta, hogy azért esett rám a választása, mert tetszik neki az életstílusom és az a művészeti világ, amit az Instagramon megosztok. Azt mondta: „Legyünk csak barátok, és beszélgessünk ezekről a dolgokról.” Frissítőnek találtam ezt a hozzáállást, úgyhogy igent mondtam.

A divat az életem egyik legelbűvölőbb eleme. Amikor elkezdtem a zenével foglalkozni, teljesen rá voltam kattanva, és még most is szeretem. Volt idő, amikor streetweart [utcai viseletet] hordtam, gót stílust, Rick Owenst vagy Damir Domát. Akkor azt gondoltam, hogy iszonyúan menő dolog kizárólag feketében járni. Aztán úgy éreztem, kell egy kis szín – pont, mint amikor a mono. (2018) után az Indigo (2022) felé mozdultam. A munkámból adódóan folyamatosan a figyelem középpontjában vagyok. Ott van például az úgynevezett „reptéri divat” – az emberek elvárják, hogy mindig valami újat viseljek. Én viszont inkább valami időtállót akartam, olyan darabokat, amelyek 2015-ből származnak, de 2023-ban is hordhatók. Klasszikus és kényelmes dolgokat kerestem, amelyek nem mennek ki a divatból, és végül az American Casual [amerikai laza/lezser] mellett döntöttem. Ez nagyjából hat éve volt. Most viszont szeretnék kipróbálni valami kicsit giccsesebbet, szokatlanabb, meghökkentőbb darabokat.

A divat kicsit olyan, mint egy KakaoTalk-állapotüzenet. A legseu-geun-ebb (스근 – finom, természetes, könnyed) módja annak, hogy kifejezzem, mit érzek, és hogyan szeretném megmutatni magam aznap. Egyszerre az egyik legpasszívabb és legaktívabb önkifejezési forma számomra.

Gondolkodtál már azon, hogy saját divatmárkát alapíts?

Nos, amióta közelebbről megismerkedtem a művészettel, a divat már nem inspirál annyira.


A Frieze Seoul tavalyi megérkezése emelte Korea státuszát, bizonyítva, hogy nemcsak a K-pop és a K-drámák, hanem a koreai művészeti színtér is világszintű figyelmet kap. A vásáron tett látogatásod nagyobb visszhangot keltett, mint bármilyen sajtómegjelenés. Tudom, hogy 2018-ban kezdtél el műalkotásokat gyűjteni, de meglepett, amikor Thaddaeus Ropac mesélte, milyen nagy hatással vagy a fiatal gyűjtőkre. Azt mondta, a hozzád hasonló fiatal koreai gyűjtők olyan tudással és szenvedéllyel fordulnak különböző művészek és korszakok felé, amit más országokban még nem tapasztalt. Miért gyűjtesz műtárgyakat?

A világot járva egyre jobban megszerettem a múzeumlátogatásokat, és azt, hogy élőben láthatom azokat a festményeket, amelyeket az iskolai tankönyvekből ismertem. De akkor döbbentem rá, hogy bár tudok Monet-ról és Van Gogh-ról, a koreai művészekről szinte semmit sem tudok. Azóta szenvedélyesen szeretem a koreai modern és kortárs művészetet. Ezek a művészek akkor nyomták ki a festéket a palettára, amikor átélték a japán megszállást és a koreai háborút. Megnyugtató érzés, hogy az én küzdelmeim semmiségnek tűnnek az övéikhez képest – nekik ez szó szerint élet-halál kérdése volt.

De van, amit sokan félreértenek velem kapcsolatban. Például valójában nem kedvelek mindenkit a Dansaekhwa mozgalomból [az 1950-es években Koreában kialakult monokróm festészeti irányzat, amely a nyugati modernizmus hatásait próbálta összeegyeztetni a koreai művészeti hagyományokkal]. Csak Yun Hyong-keun az, akire igazán felnézek. Szerintem ezt az irányzatot nem lehet egyetlen keretbe foglalni vagy egységes egészként kezelni. Ebben az értelemben a Dansaekhwa olyan, mint a K vagy a K-pop – egy címke, ami alatt sokféle dolog van összegyúrva. Felkerestem az összes régi galériatulajdonost és az elhunyt művészek családjait, hogy mélyebbre áshassak ebben a történetben. Tisztelem, hogy ezek a művészek bajtársak voltak egy olyan időszakban, amikor a koreai absztrakt vagy nyugati stílusú festészetet sokan értelmetlennek tartották, de azért egymás között is rengeteg konfliktusuk volt.

Hallottam egy másik gyűjtőtől, hogy nemrégiben elkezdtél antik koreai műtárgyakat gyűjteni. Mi motivált ebben?

Kíváncsi lettem, hogy mi hatott azokra a művészekre, akiket szeretek, így magától értetődő volt, hogy áttérek az antik koreai műtárgyakra. Az antik művészet megismerésének leggyorsabb módja, ha megveszed, folyamatosan nézed, érinted, és azon gondolkodsz, miért van úgy, ahogy van. Miközben ezt csináltam, vettem egy hamis darabot is. Hát, azt hiszem, hogy az volt, mert olyan professzorok és kutatók, akik sokkal jártasabbak nálam, ezt mondták. De ha hamis is, nem baj. Ez is része a tanulásnak. Most, hogy belekezdtem, már nem tudok visszafordulni. Megérinteni és érezni azokat a dolgokat, amelyek már oxidálódtak, amelyek szebb napokat is megéltek – ilyenkor úgy érzem, mintha a lelkük egy darabja belém szivárogna.

A Joseon-dinasztia híres festői [1392-1897], mint Gyeomjae, Danwon, Chusa és Neunghokwan, különböző életutakat jártak be. Voltak, akik udvari festők voltak, voltak, akik arisztokraták portréit festették, és voltak, akik mindent feladtak, és vidékre mentek festeni, a gondolataikat fenyőfákra vetítve. Elképesztően érdekesnek találom, mert olyan, mintha ez lenne a válasz arra, hogyan éljek művészként.

Mit tudsz elárulni a következő projektedről?

Alapvetően az Indigóval ellentétes irányba halad, de nem csak könnyed és szórakoztató. Amikor az emberek meglátnak, azt gondolják, hogy nagyon komoly, szelíd és kedves személy vagyok, de nem csak ennyi van bennem. Sok olyan oldalam is van, ami nem olyan komoly. Szeretek másokat is megnevettetni.














Készítők
Szöveg: Fiona Bae
Kreatív vezető: San Yawn
Fotó: Wing Shya
Stylist: Ryota Ishii
Művész: RM
Smink: Seongseok Oh
Producer: Jaemo Yeom
Producer: Seokjun Lee
Világosító: Seungnam Yun
Kreatív asszisztens: Sehoon Jang
Kreatív asszisztens: JNKYRD
Kreatív asszisztens: Jimin Son
Fotós asszisztens: Samuel Chan
Külön köszönet: Fed Tan


1 Ez a mondat így nem igaz. A BTS-nek volt olyan tagja, aki 2010-ben még nem is csatlakozott az ügynökséghez. Nem a tagok alapították a csapatot, hanem Bang Si-Hyuk (Bang PD), aki eredetileg egy hip-hop csapat számára keresett tagokat.  ↩

Az eredeti szöveg és képek forrása: 032c

Fordította: Indigo
Átnézte és javította: Nari

0 Hozzászólás