7Fates: CHAKHO 1. fejezet (Wattpad)
Fordítói megjegyzés:
Az első fejezet előtt szeretnénk, felhívni a figyelmeteket egy fontos dologra: nem tükörfordítást olvashattok nálunk, ez azt jelenti, hogy a fordítás nem teljesen szó szerinti – ha valaki olvasta legalább egyetlen részét is az eredetinek, talán emlékszik még a stílusára, és arra, hogy rengeteg szóismétlésből, hangutánzó szóból és rövid mondatok tucatjaiból állnak a fejezetek. Szerettük volna, ha az olvasók minél jobban élvezik a történetet, ezért a fordításban kigyomláltuk a zavaróan sok névhasználatot, a hangleíró szavakat és a néhány szavas mondathalmazokat. Reméljük, hogy élvezni fogjátok az eredményt.
A szereplőkön, a leírtakon (vagy legalábbis a lényegén) semmit sem változtattunk, leginkább a tagolásban tértünk el az eredetitől.
CHAKHO1. fejezet: Gyilkosságok az Inwang-hegyen
Dobbanás…
Dörrenés…
Dobbanás…
Dörrenés…
Dobbanás… Dörrenés…
A föld alól baljós robaj tört a felszínre, és a ritmikus dübörgés egyenletes szívverésként hatott. A dübörgés apránként az egész várost áthatotta, baljós mélységgé formálva azt, mintha csak egy hatalmas, lüktető szív lenne. A feneketlen sötétség hirtelen egy óriási gömböt lövellt Zeha felé a semmiből.
Nem kapok levegőt!
– Áhh! – Zeha levegő után kapkodva riadt fel. Akadozva lélegzett, miközben tágra nyílt szemekkel bámult fel a mennyezetre. A fehér színű plafon ismeretlen volt a számára.
– Hát ez…? – csodálkozott el hangosan. A vegyszerszag orrfacsaró bűze, azonban meglehetősen árulkodó volt, így körül sem kellett néznie, hogy kitalálja, hol tért magához. – Egy kórház? De mit keresek itt…?
Miközben felmérte a környezetét, hirtelen heves fájdalom hasított a testébe. Aú! Zeha azonnal a testéhez rántotta a kezét és a mellkasához emelte. Csak akkor vette észre a kötést, amit szorosan a törzse köré tekertek. Hát onnan sugárzott a fájdalom! Valami furcsa oknál fogva, Zehának akaratlanul is eszébe jutott erről a szív, amit korábban látott. Összeráncolt homlokkal próbálta megérteni, hogy mi köze lehet annak a mostani állapotához.
Igen, azt hiszem, egy szívről álmodtam... Ám bármennyire is igyekezett, nem tudta felidézni az álom részleteit. Egy valamiben azonban biztos volt: nem volt túl kellemes. Emlékezett rá, hogy valamiféle baljós sötétség üldözte, ami végül utolérte őt, és a szíve köré tekeredett, akár egy zsákmányát fojtogató piton.
Zeha lehunyta a szemeit, és kezét a mellkashoz szorítva igyekezett elűzni a fájdalmat. Mi történhetett? Hogy kerültem a kórházba…? Mi ez a fájdalom, amit érzek? És egyáltalán mikor sérültem meg? Semmire sem tudott visszaemlékezni, akárhogyan is próbálkozott. Mintha valaki belenyúlt volna az agyába és összekuszálta volna. Zeha próbálta megérteni, hogyan került ilyen állapotba, amikor éles fájdalom hasított a halántékába.
– Áu! – kiáltott fel, miközben összegörnyedt és kínlódva felnyögött.
Úgy érezte, a fájdalom egy örökkévalóságig tart, mielőtt végül alábbhagyott. Mi történik velem? Semmit sem értett abból, ami vele történt éppen.
Váratlanul eszébe jutott az a gyanús alak, akivel akkor találkozott, amikor elhagyta az otthonát.
– Nem akarod tudni, hogyan és miért haltak meg a szüleid?
Dehogynem akarta. Hiába kérdezősködött, az árvaházi tanárok és nevelők sosem mondtak neki semmit. Minden alkalommal, amikor erről kérdezte őket, inkább kellemetlen arckifejezéssel elfordultak tőle. Így aztán szép lassan a halvány emlék, amit a szülei haláláról őrzött, az elméje egyik eldugott szegletébe szorult vissza. Mivel senki sem tudott válaszolni a kérdéseire, Zeha úgy döntött, hogy egy nap majd ő maga fogja kideríteni ki az igazságot.
Akkor azonban még fiatal volt, és naiv. Amikor végre elég idős lett ahhoz, hogy elhagyja az árvaházat, rá kellett ébrednie, hogy léteztek más dolgok is, amelyekkel előbb kellett foglalkozni. Kénytelen volt várni azzal, hogy kiderítse az igazságot a szüleiről.
Először is túl kellett élnie.
Bár sok előnnyel járt, ha valaki Sin-si városában született, pénzre volt szüksége ahhoz, hogy el tudja tartani magát. Nem engedhette meg magának, hogy a szülei halála után nyomozzon, amikor minden nap azon kellett aggódnia, hogy jusson étel az asztalára. Így hát felhagyott ezzel a magasztos elhatározással, és inkább különféle alkalmi munkákat vállalt hajnalhasadástól alkonyatig, nap nap után.
Akkoriban kezdtek el halványulni az emlékei a szüleiről. Lassacskán pedig ő maga is kezdte elhinni, hogy a szülei elhagyták, és rövidesen az utánuk való vágyakozása keserűséggé változott. Zeha cinikus és pesszimista fiatalemberré vált, akinek minden egyes nap a megélhetésért való küzdelmet jelentette.
És akkor, felbukkant ő.
Ha a férfi akkor kereste volna fel, amikor még az a grandiózus álmokkal teli fiatal árva volt, Zeha gondolkodás nélkül elfogadta volna az ajánlatát. De már rég nem volt az az ártatlan gyerek, aki követett volna egy idegent, csak mert cukorkát ígért neki.
Így hát Zeha visszautasította a férfit.
– Teszek rá.
A középső ujját felmutatva sétált el mellette, a férfi viszont ahelyett, hogy visszavonulót fújt volna, követni kezdte.
– Hé, tényleg nem akarod tudni, miért kellett a szüleidnek olyan tragikus körülmények között meghalniuk? Nem akarod tudni, hogyan haltak meg? Hogy hogyan sikoltoztak fájdalmukban mindaddig, amíg utol nem érte őket a vég?
Zeha nem tudta pontosan meghatározni a férfi hangjából kicsendülő élt. Mintha gúnyolódott volna a szülei halálán. Ugyanakkor úgy hangzott, mintha őt, Zehát kritizálná azért, mert megfeledkezett róluk.
– Ó, tényleg? Milyen félelmetesen hangzik.
– Az Inwang-hegy – mondta sejtelmesen a fickó. – Ott lapul egy titok a szüleiddel kapcsolatban.
Az Inwang-hegy… Zeha összeráncolta a homlokát, és mivel háttal állt a férfinak, úgy tett, mintha a hallottak nem lennének rá hatással.
– Nem vagyok az a túrázós típus – vonta meg a vállát közönyösen.
– Zeha.
A neve hallatán, Zeha megtorpant a léptei közben. Megfordult, és dühösen nézett vissza a férfira. Az válaszképpen vigyorogva villantotta meg hibátlan fogsorát.
– Látom, sikerült felkeltenem végre az érdeklődésedet – dünnyögte elégedetten. – Akarod tudni, honnan ismerem a nevedet?
– Sokféleképpen ki lehet deríteni. Nem mintha valami szuper titkos személyes információ lenne. Bár, ha belegondolok abba, mennyire törhetted magad, hogy megtudd egy ilyen jóképű fiatal srác nevét és címét… Te véletlenül nem valami kukkoló vagy? Vagy esetleg egy perverz?
A férfi felhúzta az orrát.
Ez meg mi volt? Zehában abban a pillanatban tudatosult, hogy az előtte álló férfi nem ember volt. Olyan aurát árasztott magából, amihez hasonlót korábban még sohasem érzett. Megborzongott a gondolattól, hogy a férfi bármelyik pillanatban vérengző fenevaddá változhat, hogy éles fogaival belemarjon a nyakába.
– Arra emlékszel, hogy az anyád egy sámán volt?
A férfi közelebb lépett. Zeha hiába próbálta rákényszeríteni magát arra, hogy mozdulatlan maradjon, ösztönösen tett egy lépést hátrafelé.
– Talán azt is elfelejtetted már, hogy te és a szüleid az Inwang-hegyi Beom-szikla közelében éltetek?
Az Inwang-hegyi Beom-szikla. Emlékszem. Az emlékezetében őrizte a Beom-szikla előtt ülő apja képét, ahogyan az ölében tartotta őt és egy dalt dudorászott. Emlékezett arra, ahogyan az apja ujjai finoman végigsimítottak a puha haján. A gyengéd érintésére. Apa… Visszaemlékezett arra is, hogy még mindig az apja karjainak ölelésében elfordította a fejét, és látta az édesanyját halványan mosolyogni őrá. Az anyja szemei mindig tele voltak szeretettel, valahányszor Zehára pillantott. Ott élt még az emlékeiben, hogy mennyire boldog volt akkoriban.
És ekkor egy másik, már feledésbe merült emlékkép is felvillant előtte.
– Fuss! – kiáltotta neki az apja.
– Zeha!
Ez volt az utolsó szó, amit hallott elhangzani az édesanyja szájából. A gyermekkori emlékei villámgyorsan peregtek le Zeha szeme előtt, miközben szülei hangja visszhangzott a fejében. Hogyan felejthettem el ezeket az emlékeket? A felkavarodott érzelmeket látva Zeha arcán, az idegen férfi még közelebb lépett. Ezúttal Zeha nem hátrált meg. A férfi suttogva szólalt meg újra:
– Hé, ma milyen szép idő van, nem gondolod? Miért nem mész fel a Beom-sziklához? Derítsd ki az igazságot a szüleidről. Legalább magadért tedd meg – búgta, majd hátat fordított.
– Hé, te! – Mire Zeha magához tért és kinyújtotta a kezét, hogy utána kapjon, az alak már el is tűnt.
Zehát annyira maga alá temették az érzései, hogy fel sem tűnt neki, milyen hihetetlenül gyors volt a férfi egy emberhez képest. A hirtelen előtörő emlékek teljesen összezavarták. Mi volt az a sikoly? Miért szólított anya ilyen kétségbeesetten? Kérdések milliói cikáztak a fejében.
Váratlanul csipogni kezdett a telefonja. Zeha megköszörülte a torkát, hogy összeszedje magát egy kicsit, mielőtt megnézte az üzenetet.
[(Holdnaptár) január 16.]
A szüleim halálának évfordulója. Csak a véletlen műve lenne, hogy pont ma tűnt fel ez a különös fickó, hogy a szüleim haláláról beszéljen? Nem, ez lehetetlen. Ezzel a gondolattal viaskodva Zeha úgy döntött, hogy aznap kihagyja a munkát, és inkább felmegy a hegyre.
Igen, ott jártam. Busszal mentem fel, leszálltam, és a hegy ott magasodott előttem. Emlékszem erre. De vajon mi történhetett utána? Miért kerültem kórházba?
Egy nővér lépett be a szobába. Amint észrevette, hogy Zeha magához tért, azonnal odasietett hozzá.
– Uram, végre magához tért! Hogy érzi magát? Vannak fájdalmai?
– A mellkasom egy kicsit…
– Nem is csodálkozom rajta, elég nagy az a seb. Azonnal adok még egy kis fájdalomcsillapítót az infúziójához.
Miközben az infúziót állította be, a nővér megjegyezte:
– Tudja, három napig eszméletlen volt. Rengeteg vért veszített, és olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy már attól féltem, túl sem éli. Megkönnyebbülés látni, hogy jobban érzi magát.
Három napig eszméletlen voltam?
Miután a nővér elhagyta a szobát, Zeha újra megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mi történt a hegyen. A fájdalomcsillapítótól azonban teljesen elálmosodott.
Az ébrenlét és álom határán lebegve hallotta meg, hogy valaki a nevén szólítja.
– Zeha-ssi? Hallottam, hogy magához tért. Ráérne egy percre?
Egy férfi állt az ajtóban. Jól öltözött volt, és szemüveget viselt. Zeha pislogott párat, és bizonytalanul nézett vissza rá, mire a férfi benyúlt a zsebébe, és egy névjegykártyát húzott elő.
– Kim Soo-hoon nyomozó vagyok – magyarázta. – A Sin-si Városi Rendőr-kapitányságtól.
Zeha elvette tőle a kártyát, hogy jobban megnézze. Ez volt az első alkalom, hogy egy rendőrtől kapott névjegykártyát. A férfi öltönyt viselt, és Zeha szerint inkább keltette egy ügyész benyomását, mint egy nyomozóét.
– Mindössze néhány kérdést szeretnék feltenni az Inwang-hegyen történt incidenssel kapcsolatban.
– Az Inwang-hegy… – Zeha elharapta a mondatot.
Ami azt illeti, neki is megvoltak kérdései azzal kapcsolatban, hogy mi történt ott. Felnyögött, miközben óvatosan feljebb ült az ágyon.
– Mit keresett az Inwang-hegyen a holdnaptár szerinti január 16-án?
– Csak volt ott egy kis elintéznivalóm…
– Pont azért vagyok itt, hogy kiderítsem, mi is volt az.
Valami nem stimmelt itt. A férfi hangja vádlón csengett, mintha azzal gyanúsítaná Zehát, hogy valami rosszat tett. Összevonta a szemöldökét, és gyanakvóan méregette a nyomozót.
– Ez személyes ügy – felelte végül foghegyről Zeha. – Tényleg be kell számolnom magának még arról is?
– Igen, ezért vagyok itt – ismételte Soo-hoon nyomozó határozottan, majd figyelmeztette Zehát: – Jobb, ha elmondja az igazat. Mit keresett a hegyen?
– Nem akarom elmondani – csattant fel Zeha. – Élni akarok a jogaimmal. A hallgatáshoz való jogommal.
A másik férfi hideg tekintetével szinte átfúrta Zehát.
– Általában a bűnözők szeretik gyakorolni ezt a jogukat.
– Már elnézést, élni akarok a jogaimmal, erre maga bűnözőkhöz hasonlít?! – háborgott Zeha. –Nem gondolja, hogy ez azért túlzás? Maga ezt tényleg megteheti? Hogy egy nyomozó rögtön elítél, amint élni próbálok azzal a joggal, ami megillet?
A nyomozó sóhajtva magyarázni kezdett.
– Aznap, amikor nem ment be dolgozni és ellátogatott a hegyhez, huszonnégy széttépett holttestet találtak a környéken szétszórva.
Zeha ajkain elhaltak a szavak. Széttépett? Holttestek? Csak a hírekben hallott ehhez hasonló dolgokról. Hirtelen összehúzta a szemöldökét, és újra a mellkasára szorította a kezét. A fájdalom ismét lüktetni kezdett, ahogy a gyógyszer hatása lassacskán kezdett elmúlni.
Soo-hoon nyomozó eközben elővett néhány fotót egy borítékból. Miközben a nyomozó egyenként lerakta a képeket Zeha elé, a borzalmas jelenetek láttán Zeha lélegzete elakadt. Leszakadt karok, szétcincált testek, mély vágások a holttestek mellkasán és a hasán…
Zeha elgondolkodott, hogy vajon ő maga is látta-e a testeket a hegyen. Előfordulhat, hogy láttam?
Hirtelen egy kép villant fel az elméjében. Fröccsenő vér, nehéz lélegzetvétel és egy sikoly…
– Zeha!
Anyja sikolya olyan tisztán csengett a fülében, mintha közvetlenül belekiabált volna, de Zeha semmi másra nem emlékezett.
– Zeha-ssi?
Soo-hoon nyomozó hangja egybeolvadt anyja sikolyával. Zeha véreres szemekkel meredt a férfira.
– Na, és most? Már van kedve elmondani, mi történt?
Zeha végül elmondta nyomozónak, hogy semmire sem emlékszik.
– A szüleim halálának évfordulója volt… – magyarázta. – Azért mentem oda, mert azelőtt ott éltünk.
Zeha feltételezte, hogy a nyomozó úgysem hinne neki, ha megemlítené azt a gyanús férfit, aki váratlanul feltűnt a háza közelében.
– Emlékszem, hogy felmentem a hegyre, de nincsenek emlékeim arról, hogy mi történt ezután. Egyszerűen nem emlékszem semmire.
Miután feljegyezte Zeha adatait, Soo-hoon nyomozó azt mondta neki, hogy egyelőre magára hagyja. Mielőtt kilépett a szobából, azonban hozzátette: lehet, hogy még találkozniuk kell. Zeha visszasüppedt az ágyba, és a tenyerébe temette az arcát. Mégis mi a franc történt?
A képek, amelyeket Soo-hoon nyomozó mutatott neki, sebesen váltakoztak az elméjében, akár egy film. Egy ember nem tehette ezt… Hogyan képes bárki is így embert ölni? De az áldozatok sebeit nem kés vagy balta okozta, ebben biztos volt.
Esetleg ragadozóktól származtak? Talán tigrisektől vagy akár medvéktől. Sin-si ugyanakkor nagy város volt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ragadozók leselkedjenek rájuk errefelé.
Egek! Tényleg nem emlékszem semmire. Micsoda őrület!
Zeha akkor még nem is sejtette, hogy az Inwang-hegyi gyilkossági ügyek felforgatják a várost. És ez még csak a kezdete volt valami nagyon gonosz dolognak…
Vége az első résznek.
Amennyiben szeretnétek kötetlenül beszélgetni a történetről velünk vagy más olvasókkal, a mai nap folyamán (250128) készítettünk egy csoportot, ahová szeretettel várunk Benneteket: The Smeraldo Garden - BTS fordítások
És ne felejtsétek el bekövetni a Facebook oldalunkat, hogy ne maradjatok le, amikor kikerül a következő rész! ;-)
0 Hozzászólás