Rolling Stone | Egy mély beszélgetés RM-mel a csapata korai éveiről, Drake-ről és arról, hogy a BTS K-popnak számít-e

Egy mély beszélgetés RM-mel a csapata korai éveiről, Drake-ről és arról, hogy a BTS K-popnak számít-e

–  Egyfajta sürgetést és eltökéltséget éreztem, hogy menjek az álmaim után – mondja a BTS vezetője.

[Rolling Stone interjú; Brian Hiatt; 2021. május 18.]

–  Olyasvalaki voltam, aki elit egyetemre akart menni, egy borostyán ligás (Ivy League) intézménybe az amerikai mérce szerint – meséli RM, a BTS vezetője. – Tipikusan az a diák voltam, aki igazán keményen próbált elérni valamit. Aztán végül bizalmat szavaztam Bang Si-hyuknak [a HYBE alapítója] és egy teljesen más úton indultam fel. Egyfajta sürgetést és eltökéltséget éreztem, hogy menjek az álmaim után. RM tehetsége rapperként, dalszerzőként és producerként nélkülözhetetlen része a BTS fejlődésének, csakúgy, mint a széleskörű intellektuális érdeklődése. A kiadója székházából adott interjú során a korábban Rap Monsterként ismert művésszel beszélgettünk arról, hogy a BTS K-popnak számít-e, szó esett a dél-koreai hiphop egyediségéről, valamint a Most Beautiful Moment in Life éra legkiemelkedőbb momentumairól is.

Nemrégiben Kim Whan-Ki, a nagyszerű absztrakt művész szavait idézted: „Koreai vagyok, és nem tudok olyat csinálni, ami nem koreai. Semmi mást nem tudok ezen kívül csinálni, mert kívülálló vagyok.” Azt is említetted, hogy ez egy kulcsfontosságú dolog, amin rengeteget gondolkoztál ezen mostanában. Hogyan jelenik a munkásságodban ez az elgondolás?
Olyan sok hiphop és pop zenét hallgattam, ami Amerikából származik. Számomra ugyanakkor – mint koreai – úgy tűnik, hogy nekünk vannak saját jellegzetességeink és egyfajta helyi azonosságtudatunk. Nehéz jól elmagyarázni, de van néhány ismertetőjegy, ami a koreaiak sajátja, vagy talán a keleti embereké. Tulajdonképpen ezeket próbáljuk egybegyúrni, és úgy hiszem, közben egy új műfajt teremtettünk. Néhányan talán K-popnak hívják, mások pedig BTS-nek, vagy a keleti-nyugati zene egyfajta kombinációjának, de ez az, amit csinálunk. Kicsit olyan, mint a Selyemút a régmúltban, ahol a keleti és a nyugati emberek találkoztak, hogy eladjanak és vegyenek dolgokat. Ugyanez történik itt is, valamilyen új, érdekes jelenség zajlik. Megtisztelőnek érezzük, hogy ennek a hatalmas forgószélnek a magjában létezhetünk.

A koreai hip-hopnak számos kiválósága van, többek között a korábbi példaképeid, az Epik High is, akik még a mai napig aktívak. Mit hallottál bennük azelőtt és mi az, amit most veszel észre?
Mindig végbemegy egy folyamat, amikor valami új jelenik meg egy másik kultúrában; az identitás átalakul, megváltozik és alkalmazkodik ehhez az új helyhez. Nyilvánvalóan Korea és az Egyesült Államok között léteznek különbségek, és azok kihatással vannak a zenére. Egy példa erre az, hogy Korea nem olyan többnemzetiségű ország, mint az Egyesült Államok. Emiatt más érzékenység húzódik meg a zene mögött. A koreai rappereknek természetesen megvan a saját egyedi és eltérő líraiságuk, a saját helyzetük és nehézségeik, amiket beleillesztenek a folyamatba. Koreaiként magától értetődően ezek azok a dolgok, amelyekkel azonosulni tudok.

Persze, ott van az a mondás is, hogy nincs új a nap alatt. Így különösképp az olyan emberek, mint mi – akik a világ peremén állnak, hogy úgy mondjam – azon gondolkoznak, hogyan tudnánk ezt átalakítani és a sajátunkká tenni. Ezeken szoktam gondolkodni, amikor megpróbálok egyensúlyt találni a koreai és az amerikai rapperek rám gyakorolt hatásában. Úgy látom, hogy konvergencia van a zene valamennyi műfaja között.

A BTS pályafutásának az elején kialakult egy konfliktus azzal kapcsolatban, hogy a saját elképzelésetek és mások szerint mit jelent rappernek és mit jelent idolnak lenni – az utóbbit mi popsztárnak neveznénk. Ezt a témát később egy dalotokban is körbejártátok. Beszélnél egy kicsit bővebben erről a konfliktusról és elmagyaráznád, hogy miért tűnt olyan fontosnak akkoriban?
Amikor fiatal voltam, prózát és verseket akartam írni, aztán rátaláltam a rapre. Sok minden, amit meg akartam csinálni, a zenébe fordult át. És igen, nekem is megvolt az elképzelésem arról, hogy vagy csak művész leszek, vagy csak rapper. Úgyhogy igen, amikor pop csapatként debütáltunk, voltak idők, amikor át kellett gondolnom az identitásomat és el kellett gondolkodnom azon, hogy mi is az pontosan. És kezdetben nem láttunk pozitív eredményeket. Nem volt sok rajongónk. Nem voltak nagyszerű eredmények. Sőt, volt idő, amikor kinevettek minket.

Valóban eltartott egy darabig, mire ez az identitás kialakult és megszilárdult. De akár rap vagy pop zene, akár valami más, ez egy másik eszköz a számomra, hogy megmutassam a gondolataimat és hallassam a hangom, amivel megszólíthatom az embereket. A konfliktus nagy része megoldotta saját magát. A dolgok ma teljesen másképp néznek ki mint 2013-ban, és bár még mindig számos vita folyik arról, hogy mi tiszta, mi eredeti, mi őszinte, mi is egy művész, egy popzenész, a határok egyre kevésbé számítanak. Amíg meg tudom mutatni, amit írtam, addig számomra az az álmom folytatódását jelenti és azt, amit mindig is csinálni akartam.

Úgy tűnik, a BTS valóban önmagára talált a Most Beautiful Moment Of Life éra környékén. Akkor állt minden össze. Hogyan emlékszel vissza azokra az időkre?
A név ellenére [Az élet legszebb pillanata], az egy igazán viharos időszak volt számomra és a csapat számára is. Ott volt a vagány imázsunk még a 2 Cool 4 Skool időszakban, a korai szakaszban, a keménység és a belső vívódás egyfajta eltúlzott megnyilvánulása. Később elkezdtünk lassítani egy kicsit, próbáltunk azoknak a fiataloknak az érzéseire fókuszálni, akiknek tényleg nem volt semmi másuk, csak az álmaik. Sokkal őszintébb lett végeredményben, és azt tapasztaltuk, hogy sokan tudtak vele azonosulni. Ez az újdonság némi zavart keltett, sokkal sebezhetőbbnek és érzékenyebbnek mutattuk magunkat, és ez merőben más volt [mint korábban]. Felismertük, hogy milyen jelentőségteljes is ez, és elindultunk a Love Yourself széria irányába, és ahogy haladtunk előre egyre több mindent fedeztünk fel.

Számos rajongótok gondolja úgy, hogy a BTS nem a K-pop része. Ti magatok is azt mondtátok, hogy a „BTS a műfaj”. Mi a véleményed erről?
Ez egy nagyon fontos vita. Hiszen a műfaj, amit K-popnak neveznek, hihetetlenül gyorsan bővül. Néhány úgynevezett K-pop csapat például csak külföldi tagokból áll: jöhetnek Európából, Indiából, Kínából – bárhonnan. Nincsenek koreai tagjaik, de csinálják a K-popra jellemző dolgokat, felosztják a részeket, és így tovább. A BTS is gyors tempóban növekszik. A K-pop is igazán kiterjedt mára. Valaki gondolhatja azt, hogy a K-popban csak koreaiak énekelnek koreai dalokat. Lehetne ez a K-pop. Mi a helyzet viszont a Dynamite-tal? Angolul énekeljük a dalt, de mindannyian koreaiak vagyunk, úgyhogy valaki talán azt mondja, ez K-pop. Vagy szimplán csak egy pop dal, mert angol nyelvű. Minket nem igazán érdekel, hogy a K-pop részeként látnak minket vagy sem. Ami fontos az az, hogy koreaiak vagyunk, akik pop dalt énekelnek. Emiatt mondjuk, hogy a műfajunk egyszerűen csak BTS. Ez a vita nagyon fontos a zeneipar számára, a tagok számára viszont nem jelent túl sokat.

Milyen zene befolyásolta az elgondolásodat arról, hogy mi az, ami művészileg lehetséges?
Nasszal és Eminemmel, a hip-hop arany korszakával kezdtem. A fordulópont Drake volt, 2009-ben, amikor kiadta a Thank You Latert. Az az album igazi sokként ért engem, mert eléggé furcsa volt, hogy egy rapper valójában énekelt. Ezt követően nagyon sok rapper kezdett el énekelni és dallamokat adni a dalaihoz, keresztezve a műfajokat, valahol a rap és dallam között/Ezután sok rapper kezdett énekelni és döntött úgy, hogy műfajokon átívelően, a rap és a dallamok között ötvözik a melódiákat a dalaikban. Szóval, igen, ez volt az a pillanat.

Mit is értettél pontosan akkor, amikor azt rappelted: „az árnyékot… hezitálásnak hívják”?
Hívhatjuk hezitálásnak vagy akár óvatosságnak is, de úgy hiszem, van egyfajta tétovázás, ami megakadályozza az embert abban, hogy kockázatot vállaljon és kihívások elé állítsa magát.

Azzal motiváltad a többieket, hogy egy nap talán az unokáitok megnézik a Grammy fellépéseteket. Gyakran gondolsz erre?
Sokszor vagyok libabőrös a gondolattól, hogy mindennek, amit teszünk, nyoma marad valahol az interneten, ahol bárki megnézheti. Úgy gondolom, hogy ez segít fenntartani a motivációnkat.

A színészek között van egy mondás: „A fájdalom elmúlik. A film örök.”
[Bólint.] Az élet rövid. A művészet örök.

Forrás

Fordítói megjegyzés: 

A fordításommal korábban egy másik blogon is találkozhattatok már, így ismerős lehetett néhányatok számára. A Smeraldo Gardenre a korábbi fordítás újraellenőrzött és erősen átjavított verziója került már ki. 

Kérjük, ha megosztjátok a fordítást, krediteljétek vagy jelöljétek meg a blogot valamilyen formában, a legtöbb felületen megtaláljátok, így könnyedén tudjátok kukacolni. Köszönjük.