7Fates: CHAKHO 9. fejezet (Wattpad)

7Fates: CHAKHO 9. fejezet Wattpad


CHAKHO

9. fejezet - Amikor vége szakad a hétköznapi életnek

Más körülmények között Seongjin talán egyszerűen csak lerázta volna magáról és gúnyosan  megkérdezi Zehától, élvezi-e, hogy eljátszhatja az áldozatot. Vagy talán megpróbált volna alkut kötni vele, hogy legalább a zsákmány egy részét megszerezze.
Jelen esetben viszont ilyesmire esélye sem volt.
Zeha annyira dühös volt, hogy izzó pillantása szinte felperzselte őt, ahogy rá szegeződött. Seongjin szótlanul állt, mozdulatlanná dermedve, miközben a félelem lassan a szívébe mart. Egyedül csak arra tellett az erejéből, hogy levegőt vegyen.
– Zeha... – szólította meg ekkor Haru a másik vadászt, amivel sikerült kizökkentenie Zehát a transzból. 
Zeha azonnal kijózanodott, amint rádöbbent, hogy mi történt, aztán egyszerűen megragadta Seongjint és a földre lökte őt.  A vadász válaszul motyogva átkozódott egy sort az orra alatt, Zeha viszont már rá sem hederített.
– Jól vagy? – fordult Haru felé.
– Minden oké – biztosított őt Haru.
Az egyik kezével közben a sebét takargatta. Annak ellenére, hogy a sérülés elég csúnya lehetett, Haru nem vérzett. Zeha egy pillanatra eltűnődött azon, hogy vajon azért nem vérzett, mert valódi alakjában Haru szikla volt, de aztán hamar el is engedte a kérdést, mert nem számított. Pontosan tudta ő is, hogy talán nem volt nyoma vérnek, de ez még nem jelentette azt, hogy Haru valóban jól is volt. Haru betegesen sápadt arcszíne is egyértelműen arról árulkodott, hogy valami nincs rendben. Zeha még a sötétben is könnyűszerrel meg tudta állapítani, hogy teljesen falfehér.
– Megmondtam, hogy ne érj hozzá! – hallotta meg hirtelen Do-geont.
Valahol mögöttük kiáltott. Zeha gyanította, hogy a Tigrislepkék többi tagja még mindig azon volt, hogy rátegyék a kezüket a levágott beomok holttestére, még úgy is, hogy ténylegesen egyik sem illette meg őket. Zehát azonban nem érdekelte, hogy ki mennyi levágott fejjel tér ma haza. Csak Haru miatt aggódott.
– A fenébe! – forrongott az egyikük. – Nem mintha ez a fickó ölte volna meg az összeset!
– Csak menjünk. Hagyjátok.
– Miért? Simán el tudunk vinni még egyet. Nem lesz semmi baj.
– Nem hallottad, amit mondtam? Húzzunk innen! – mordult rájuk Seongjin. A feljebbvalójuk figyelmeztetését hallva a csapat többi tagja morgolódni kezdett, de azért csatlakoztak a vadászhoz és elhagyták a múzeumot.
– Hé, szerintem ideje, hogy mi is lépjünk. A riasztó egy ideje már elhallgatott – magyarázta Do-geon, miközben lábra állította az íjas fickót. – A zsaruk bármelyik pillanatban ideérhetnek. Úgy tűnik, az őrök halála után a riasztót közvetlenül a rendőrséggel kapcsolták össze.
Zeha bólintva nyugtázta a szavait, és felsegítette Harut, aki fájdalmasan felnyögött, amikor megszólalt.
– Az íj... – mondta, mire Zeha kérdőn nézett rá. – Azt az íjat is hozd magaddal.
– Most nincs időnk arra, hogy el-
– Gyerünk!
Zeha mélyen felsóhajtott, de azért elbotorkált és leemelte az íjat, ami ott lógott nem messze a falon. A riasztó persze újra beindult. Négyesük egymást segítve, biztonságban hagyta mögött az épületet. 

Zeha garzonlakásában kötöttek ki, ami túl kicsinek bizonyult négy felnőtt férfi számára.
Zeha segített Harunak leülni az ágyra.
– Mit tudunk tenni érte? – kérdezte a többiektől. – Be kellene mennünk a kórházba, ugye?
– Nem, csak egy kis alvásra van szükségem – szólalt meg ellenkezve Haru. – Mire felébredek, rendben leszek.
– Hé, szó szerint épp most szúrt le egy beom. Te tényleg azt hiszed, hogy elég lesz, ha alszol egyet?
– Segíteni fog – tartott ki mellette Haru. – Nézz csak rám, még csak nem is vérzek.
– Igen, de...
Zeha hirtelen megfogta Haru felsőjének az alját és felhúzta. Haru meglepetten felsikoltott és azonnal próbálta visszaráncigálni az anyagot, de szembesülnie kellett azzal, hogy Zeha erősebb nála.
– Te meg miért... – kezdte hitetlenkedve – miért bámulod a testemet?!
– Ki mondta, hogy azt akarom megnézni? – fújt Zeha. – Csak látni akarom a sebedet.
– Én meg mondtam már, hogy jól vagyok!
– Csak maradj nyugton, és ne ficánkolj.
Ahogy Zeha sejtette, a vágás Harun szörnyen nézett ki. Beom csúnyán feltépte Haru bőrét és mélyen belemart a húsába. Furcsa módon azonban egyáltalán nem vérzett.
– Hé, tudom, hogy nem vérzik, de… ez tényleg nagyon rosszul néz ki.
– Jaj, kérlek! Mondom, hogy mire felébredek, teljesen jól leszek – zsörtölődött Haru és visszahúzta a felsőjét a helyére.
Do-geon mindvégig Zeha mögött állt és eddig ő is vizsgálódva nézte Haru sebét. Nem tudta megállni, hogy ne kommentálja a látottakat.
– Ez a srác tényleg nem ember, ugye?
– Fogalmam sincs... – válaszolta Zeha. – Ami azt illeti, lövésem sincs, hogy micsoda.
– Értem – hümmögött Do-geon, Zeha pedig vetett rá egy pillantást.
– Egyáltalán nem tűnsz meglepettnek – állapította meg.
– A beomok támadják a várost, Zeha. Mostanában bármi értelmet nyerhet.
– Igen, azt hiszem, igazad lehet.
Haru időközben békés álomba merült és halkan horkolni kezdett, még azelőtt, hogy Zeha és Do-geon befejezhették volna a rövid beszélgetésüket. Miután ellenőrizte Harut, Zeha a sarokban gubbasztó férfi felé fordította a tekintetét. Arcát a kezébe temetve kuporgott, amelyeket még mindig vörösre festett a beom vére. Csendes, ám fájdalommal és gyötrelemmel teli zokogás szakadt fel belőle időnként az ujjai takarásában.

– Ne haragudj – szólította meg bizonytalanul Zeha, de a férfi látszólag túlságosan elmerült a saját világában ahhoz, hogy meghallja őt. – Öhm, elnézést…
A férfi viszont továbbra is csak sírdogált.
– Hé! – lépett oda hozzá ekkor Do-geon és erősen megrázta a vállát, mire a férfi végre felnézett.
Az arca vékony volt, a szemei vörösesbarna árnyalatúak, az orra éles és az ajkai teltek. Sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amennyinek Zeha hitte, amikor először megpillantotta őt a sötétben, és hirtelenjében csak arra tudott gondolni, hogy más körülmények között – az arcára fröccsent vér nélkül – meglehetősen jóképű lenne.
– Na, próbáld meg összeszedni magad. Nem festesz valami jól... Jól vagy? – kérdezte tőle Do-geon.
Az ismeretlen zavartnak tűnt.
– Hé, te… emlékszel rá, hogy ki vagy, ugye? – noszogatta tovább Do-geon. – Mi a neved?
– Hwan... – motyogta végül a férfi.
– Hwan? Csak Hwan? Ennyi?  – dohogott Do-geon. – Csak Hwan?
– Volt ott egy kisgyerek… – szólalt meg ekkor Hwan a kezét megemelve és egy kicsivel a feje búbja fölött megállította a levegőben. – Egy kislány…
– Miről beszélsz? – kérdezte Do-geon értetlenül. – Miért beszélsz most hirtelen egy kislányról?
– Láttátok őt? Úgy néz ki, mint én… ekkora – mutatta Hwan. – És a haja hátra volt kötve... és... és kék ruhát viselt...
Do-geon becsukta a száját. Zeha sötét arckifejezéssel lépett oda mellé és lenézett Hwanra. Mindketten könnyedén kitalálták, hogy mi történhetett Hwannal és azzal a lánnyal, akit olyan kétségbeesetten keresett.
– A beomok… elrabolták a családodat?
Jól tudták, hogy milyen sors várt azokra, akik a beomok kezei közé kerültek: vagy megölték őket, vagy pedig elrabolták. Hwan összeszorította az ajkait, hogy visszatartsa a könnyeit, majd bólintott. Hiába próbálta elfojtani, nem tudta megakadályozni, hogy kitörjön belőle a zokogás. Csendesen sírdogált tovább. 
Az apró lakást hamarosan betöltötte szaggatott sírásának hangja. Ezúttal Do-geon nem szólt rá. Hwan az utóbbi időben valószínűleg rengeteget sírhatott, mivel egyetlen könny sem gördült le az arcán, mintha teljesen kiapadtak volna a könnyei. Mégis, vállainak görcsös rázkódása és arcának gyötrelmes torzulása mindenkinek elárulta, milyen mély fájdalom kínozta.
– A beom nyakán... – mormolta Hwan – volt egy tetoválás… Azt hittem, ott találom őt is... – Úgy tűnt, mintha saját magát akarná meggyőzni.
Do-geon hirtelen megragadta a vállát.
– Ennek a beomnak, akinek tetoválás volt a tarkóján – hadarta türelmetlenül. – Nem volt... egy sebhelye a szeme alatt?
– Ismered? – kérdezte Hwan döbbenten és tágra nyílt szemekkel bámult Do-geonra.
– Igen, én is keresem. Ő ölte meg a testvéreimet. – Hwan ugrásra késznek tűnt, ahogy meghallgatta Do-geon magyarázatát.
– Tudod, hogy hol van? – követelte.
– Már rég torkának ugrottam volna, ha tudnám. De ez a beom... ez nem olyan, mint a többi. Azt hallottam, hogy minden vadász meghalt, aki megpróbálta megölni. Még a Tigrislepkék is arra figyelmeztették egymást, hogy azonnal fussanak az életükért, ha szembe találják magukat ezzel a szörnyeteggel.
– Értem... – Hwan egy pillanatra újra a kezébe temette az arcát, mielőtt hirtelen felpattant. – Mennem kell.
Amint indulni készült, Zeha megfogta a csuklóját.
– Hova mész?
– Haza kell mennem.
– Szóval, vár még otthon valaki a családodból? – kérdezte Zeha, mire könnyek gördültek le Hwan arcán, amitől Zeha megdöbbent. Nem hitte volna, hogy Hwannak maradt még könnye, amelyeket elsírhat. És azt is azonnal megértette, hogy hibát követett el. – Sajnálom.
– Ne tedd – válaszolta Hwan, és kézbe fogta a kettétört íjat.
– Hwannak hívnak, ugye? Ha egyedül vagy, akár maradhatnál...
– Mennem kell – Hwan már azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy Zeha egyáltalán befejezte volna a mondatot, de nem rohant el azonnal, hanem megállt az ajtóban. Úgy tűnt valamin elgondolkodott. Végül megfordult és Do-geonra nézett. – A beom, akinek tetoválása van. Ha megtalálod, értesítenél?
Azzal már kisietett a lakásból és elindult haza.

Ha őszinte akart lenni, mélyen legbelül igazán szerette volna elfogadni Zeha ajánlatát, hogy ott maradjon a velük. Zeha, Do-geon és Haru – bár csak most találkozott velük először, valamiért nagyon otthonosan érezte magát a társaságukban. Szinte olyan volt, mintha a családjával lenne.
Nem, még annál is otthonosabban. Hwan el akarta temetni mélyre azt a vágyat, hogy velük maradjon, ezért úgy tett, mintha azért nem tudná visszautasítani Zeha ajánlatát, mert nem akarta volna megbántani őt. Őszintén szeretett volna számítani rájuk. Ennek azonban semmi esélye nem volt Hwan számára.
Hiszen mi van, ha Juhee visszatér, amíg én nem vagyok itt? Mi lesz, ha csak egy üres házat talál, amikor hazaér, és ezért elindul megkeresni engem, de újra a beomok kezére kerül? Talán üres, de ez még mindig ez az én otthonom.
Hwan megtorpant a bejáratnál és a gondosan bezárt ajtóra meredt. Minden alkalommal boldog ábrándokba merült, amikor kinyitotta az ajtót. Mintha az elmúlt időszak minden történése nem lenne több csupán egy álomnál. Az ajtó kitárul, és az anyja boldogan üdvözli hazatérő fiát.
– Hwan, te vagy az? – szólal meg az apja valahol a közelben.
– Szakad az eső odakint, az ördögbe.
Azt kívánta, hogy újra hallhassa a kishúga, Juhee dühödt nyafogását.
– Anya! Hwan megint ellopta a fagyimat!
Hwan kétségbeesetten vágyott arra, hogy minden újra a régi legyen, holott ő is tudta, hogy hiába reménykedik. Mégsem tudta feladni. Összeszorította a fogait, majd a bátorságát összeszedve kinyitotta az ajtót. A házon olyan csend telepedett meg, hogy szinte hallani lehetett. Hwan már tudta. 
A szülei aznap meghaltak. Juhee-t elrabolták a beomok. Mindössze néhány napja történt. És még soha senki sem szabadult ki élve a beomok karmai közül. 
Hwan tisztában volt azzal, hogy azok az idilli, boldog napok már rég véget értek. Ezt a házat már soha többé nem tölti meg az emberek melegsége, és soha többé nem pezsdíti fel, ahogy a családja barátságosan cseverészése bármiről és mindenről, ami csak létezik ezen a világon. Nagyon jól tudta mindezt.
Hwan az ajtónak dőlt és elengedte magát, hagyta, hogy a teste a földre csússzon a kemény fém mentén. Kitört belőle a sírás, és zokogásának hangja lassacskán végül hangosabbnak tetszett, mint a házat betöltő némaság.

***

Hwan távozása után Do-geon nem mozdult, és a lakásban maradt. Zeha szerette volna, ha elmegy, mivel teljesen lekötötte őt, hogy a lehető legalaposabban megvizsgálja a Kárhozat Kardját, amit aznap délután szerzett meg, és nem volt ideje arra, hogy Do-geont szórakoztassa. Igaz, hogy élvezte a társaságát, de végső soron még mindig csak egy idegen volt számukra. 
Micsoda balszerencse, gondolta Zeha, hogy Do-geon a tanúja volt annak, hogy elloptam a kardot és az íjat a múzeumból. És Haru is hihetetlen! Miért erőltette, hogy ellopjam azt az íjat is?
Zeha még soha életében nem fogott ilyen fegyvert a kezében. Ebben valószínűleg Haru sem különbözött tőle, hiszen a harcok során mindig úgy viselkedett, mintha a világ minden ideje az övé lenne, és emiatt elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is megfogott volna egy íjat.
Do-geon a falnak dőlve, keresztbe tett karokkal figyelte őt.
– Ha azon gondolkozol, hogy tolvaj leszel… – szólalt meg hirtelen.
– Nem. Nem, nem – vágott közbe Zeha. – Félreérted.
Do-geon elvigyorodott.
– Nem kell zavarba jönnöd, tényleg. Manapság teljesen oké ellopni dolgokat.
– Pontosan azért elfogadhatatlanabb a lopás – vetette ellen Zeha –, mert ilyen időket élünk.
– Hát, túlságosan lelkesnek tűntél ahhoz, hogy ezt mondhasd – jegyezte meg Do-geon. Annyira pontos volt az észrevétele, hogy Zehának egy pillanatra elakadt a szava. – Mellesleg igazán erős voltál ma. Úgy tűnik, sokat erősödtél mióta utoljára láttalak.
– Nos, elég keményen edzettem – válaszolta Zeha.
– Nem hinném, hogy ezt simán edzéssel el lehet érni. Meglehetősen éles szeműnek tartom magam, tudod, és ennek ellenére alig tudtam követni a mozdulataidat. Olyan voltál, akár a… – Do-geon megállt a mondat közepén. Összeráncolta a homlokát és oldalra billentette a fejét, mintha csak a megfelelő szó után kutatna. Kis idő elteltével újra Zehára nézett. A szeme tele volt kérdésekkel. – A tigrisek. Pont úgy mozogtál, mint a beomok. 

Vége a 9. résznek

Ugrás a következő részre

0 Hozzászólás