Zeha érezte, ahogy a gerincén végigfut a hideg Do-geon szavaitól. Tényleg úgy mozogtam, mint a beomok?  Nem voltak kételyei azzal kapcsolatban, hogy az apja vére csörgedezett az ereiben. Beom volt. De sosem volt olyan pillanat, amikor teljes erejével képes lett volna harcolni, úgy, mint azok a szörnyetegek. Ennek ellenére kénytelen volt beismerni, hogy Do-geon szavaiban volt némi igazság. És hozzá hasonlóan Zehának is megvoltak a saját kételyei.
A legutóbbi harc során Zeha is észrevette, hogy mennyivel könnyebben boldogult egyszerre két villámgyors beommal szemben. Az egyiket sikerült úgy szíven szúrnia, hogy csapást mérjen arra a beomra is, ami éppen hátulról akart ráugrani. És most, hogy a küzdelem már véget ért és volt ideje átgondolnia a történteket, furcsának találta az egészet. Vajon hogyan voltam képes erre? 
Do-geon egyenesen a szemébe nézett, miközben a válaszára várt. Tekintete óvatos és gyanakvó volt, és Zeha úgy érezte, mintha csak választ akarna kicsikarni belőle arról, milyen kapcsolat fűzi őt a beomokhoz. Kénytelen volt elfordítani a pillantását Do-geonról.
Az apám beom volt, és félvér vagyok. félig ember vagyok, félig pedig beom. Zeha eltöprengett azon, hogy vajon mit szólna Do-geon, ha megtudná ezt. Úgy sejtette, mind Hwan, mind Do-geon elveszített már olyasvalakit a beomok kezei által, aki különleges volt a számukra. Azzal is tisztában volt, hogy sem ő, sem pedig az apja nem voltak felelősek mindazért, ami az elmúlt időben történt. Az igazi kérdés viszont az volt, vajon Hwan és Do-geon képesek lennének megérteni őt, az ő oldalát, miután annyi mindent elveszítettek a beomok miatt?

Amikor Zeha némaságba burkolózva ácsorgott tovább és nem adott semmiféle választ, Do-geon felegyenesedett és megindult felé. Zeha megijedt egy pillanatra és attól tartott, hogy Do-geon megragadja a gallérjánál fogva. A másik ehelyett azonban csak vállon veregette őt és elnevette magát.
– Mi ez a komoly ábrázat? – kérdezte. – Azt hiszed, hogy az edzésterved érdekel?

– Nem, csak...

– Nos, igazából egy kicsit azért kíváncsi vagyok – mondta pimaszul Do-geon. – Arra gondoltam, hogy a te módszered alapján kidolgozok egy saját edzésterve, de ha nem akarod elmondani, az sem baj. Megértem, ha valaki nem akarja megosztani másokkal, hogyan edz.
– Öhm, igen... – hagyta rá Zeha.

– Egyébként nem gondolod, hogy túl sokat settenkedsz a puhány haveroddal?

– Hé, én ugyan mikor...

– A beomok mindössze néhány nappal ezelőtt fosztották ki a múzeumot, de ki ketten mégis odamentetek. Miért? – faggatózott Do-geon. – Talán nem tudjátok, hogy a beomok vonzzák a lepkéket?

Do-geon lepkék alatt nyilvánvalóan a Tigrislepkéket értette.

– Komolyan annyira veszélyesek?

– Te tényleg nem érted, ugye? Folyamatosan alakulnak a különféle vadászcsapatok, elképesztően sok, és ennek ellenére a Tigrislepkék képesek megőrizni a dominanciájukat és ők ejtik el a legtöbb zsákmányt is. Mondd csak, szerinted ez hogyan lehetséges? 

Zehának fogalma sem volt minderről. Do-geon megpöckölte Zeha homlokát, mikor az csak mozdulatlanul állt tovább és nem szólt egy szót sem.

– Micsoda naivitás, kölyök! – jegyezte meg szelíden. – Ez azért elég nyilvánvaló. Hátráltatják a többi vadászt vagy egyenesen csalinak használják őket. Mostanra a legtöbben már valószínűleg az ő kezeik által vesztették életüket.

– Ezt nem mondhatod komolyan.

– Elfelejtetted már, hogy mi történt veled is? Nem szabad elfelejtened, hogy mindenki a magához hasonlót vonzza. És az a csapat őrültekkel van tele, nincs köztük egyetlen normális sem. Az egyikük a börtönből szökött meg, amikor lehetősége adódott rá ebben a zűrzavarban, és akadnak köztük jó páran, akiket ugyan nem ítéltek el, de szintén követtek el bűncselekményeket. Az a csapat nem más, mint a félkegyelműek gyűjtőhelye.

Do-geon ilyen alakok között nőtt fel az alvilágban, ezért meglehetősen jól tájékozott volt, ami az efféle ügyeket illette. 

– Csak azt mondom, hogy légy óvatos. Igen, a beomok veszedelmesek. De könnyen meglehet, hogy az emberek még náluk is veszélyesebbnek bizonyulnak, különösen akkor, ha arra használják ki a mostani káoszt, hogy azt tegyék, amihez csak kedvük szottyan.
– Köszönöm a tanácsot – nézett rá Zeha őszinte hálával. Do-geon önkéntelenül is elmosolyodott, és odanyúlt, hogy megpaskolja a fejét. Zeha sosem szerette, ha megérintették, valamiért azonban Do-geonnal más volt a helyzet. Nem bánta az érintését. Vajon ilyen érzés lehet, ha valakinek van egy bátyja? 
– Ez azt is jelenti akkor, hogy te is veszélyben vagy, nem? Nekem itt van Haru, de te egyedül vagy.

– Minden rendben – jelentette ki Do-geon, miközben az ujját a pisztoly ravasza elé csúsztatta és lazán pördített egyet rajta. – Van fegyverem. És kivárom a megfelelő pillanatot, hogy közbeavatkozzak, addig meg a távolból figyelek. Ha a helyzet úgy kívánja, még mindig elfuthatok. 

– Naná, elfuthatsz.

– Mindenesetre vigyázz magadra. Remélem, legközelebbi találkozásunknál épségben és életben talállak.

***

Dongcheol, a Tigrislepkék parancsnoka éppen az 5. kerületi rendőrőrsre tartott, ahol a nyomozást is folytatták a múzeum kirablásának ügyében.

– Remélem, nem zavarom a látogatásommal – mondta üdvözlésképpen, miközben intett a saját embereinek, akik a háta mögött sorakoztak, hogy osszák szét az ételcsomagokat, melyeket a rendőrök számára hoztak.

– Ó, nem kellett volna – válaszolta a rendőrkapitány, aki azonnal felismerte Dongcheolt, a gyorsan népszerűvé váló vadászcsapat, a Tigrislepkék parancsnokát. Odament Dongcheolhoz, kezet fogtak, majd együtt elindultak egy konferenciaterem felé, ami az épület mélyén volt. Amikor már odabent voltak, Dongcheol elővett egy vaskos borítékot, amit kifejezetten a férfi számára készített elő korábban.
– Meg tudná mutatni nekem azokat a felvételeket, amelyek a múzeumi incidens napján készültek?

– Arra a felvételre gondol, ami rögzítette az áldozatokat, akiket lemészároltak a beomok? – kérdezett vissza a kapitány gépiesen, miközben a borítékban rejlő bankókat számolgatta.

– Nem, nem azt – ingatta a fejét Dongcheol. – Azt a felvételt szeretném, ami akkor készült, amikor betörtek a múzeumba.

A kérésre a másik férfi gyanakodva nézett rá.

– Miért akarja látni? – kíváncsiskodott.

– Még csak néhány nap telt el a beomok támadása óta, és kíváncsi vagyok, kik azok az vakmerő bolondok, akik odamerészkedtek és kirabolták a helyet – nevetett fel Dongcheol és egy újabb borítékot húzott elő a zsebéből, még vastagabb volt, mint az előző. A kapitány leplezetlen mohósággal bámulta, Dongcheol viszont nem volt hajlandó azonnal odaadni neki.
– Akkor láthatnám?

– Előre szólok, hogy nincs rajta semmi érdemleges. Azok az idióták csupa olyan holmit vittek el, amik szinte már maguktól is szétesnek. A harmadik emeleten sokkal értékesebb tárgyakat állítottak ki, de úgy tűnik, a beomok elriasztották őket attól, hogy felmenjenek oda – közölte vele a kapitány, de aztán további kérdezősködés nélkül elhagyta a szobát, és rövid idő múlva egy laptoppal tért vissza, rajta a felvételekkel.

– Megnézhetném egyedül?

– Persze, de ne készítsen másolatot és figyeljen rá, hogy ne tegye tönkre a felvételt.

– Magától értetődik – ígérte Dongcheol, és abban a pillanatban, hogy a kapitány kilépett a helyiségből, már a képernyőre is szegezte a tekintetét.
Seongjin előző nap meglátogatta őt az irodájában.

– Parancsnok, van valaki, akit muszáj félreállítanom az útból.

– Akkor szabadulj meg tőle.

– Egyedül nem megy – ismerte be Seongjin félszegen.

– Hol vannak az osztagod? Vagy úgy döntöttek, hogy magadra hagynak?

A Tigrislepkéket már nem lehetett egyszerűen csapatnak nevezni, idővel ugyanis olyan naggyá nőtte ki magát, hogy sokkal inkább illett rá a szervezet megnevezés. Az emberek is elkezdték Tigrislepke Alakulatként emlegetni őket, hiszen az erejüket számos osztag tette ki, amelyek a város különböző területeit felügyelték. 

Seongjin az osztagvezetők egyike volt.
– Nagyon erős.

– Egy beom?

– Nem, egy férfi – tisztázta Seongjin és tájékoztatta arról is, hogy a fickót Zehának hívják, és mindig van vele egy Haru nevű pasas is, aki furán beszél. Dongcheol még sosem hallott róluk. Azt viszont tudta, hogy Seongjin volt az egyik legtehetségesebb vadász az alakulaton belül, és ha ő fordult Dongcheolhoz segítségért, az csakis egyet jelenthetett. Ezt az embert nem szabad félvállról venni. Ez egyben azt is jelentette, hogy Zeha és a csapata igencsak erős lehetett.
Mostanra – Seongjin személyes bosszújától függetlenül – Dongcheolt egyre kíváncsibbá tette ez a titokzatos Zeha nevezetű alak, akinek nem volt könnyű a nyomára bukkanni. Így kötött ki a rendőrségen is, hogy a nagy becsben tartott pénzét megvesztegetésre szórja el, és végre megnézze az ominózus nap felvételeit. 

A képernyőn valami hihetetlen, szürreális jelenet játszódott le előtte. Mi a...?!

A kamera négy beomot mutatott, amikkel többen is harcba keveredtek, és Zeha volt az, aki a leginkább kivette a részét a harcból. A bestiáknak talál sikerült sarokba szorítani őt, de ez nem jelentette azt, hogy le is győzték volna. Akadtak olyan pillanatok, amikor veszélybe került, de Dongcheol, aki maga is számos harcot tudhatott már maga mögött, rögtön tudta, hogy Zeha akár a társai segítsége nélkül is képes lett volna legyőzni a beomokat. Ki ez az fickó?
A képernyőn át Zeha villámgyorsan mozgott, szinte olyan sebesen, hogy már-már láthatatlannak tűnt. A gyorsaság többnyire az erő rovására ment, ám úgy tűnt, Zeha esetében ez nem így volt. A fickó elég erős és gyors volt ahhoz is, hogy könnyedén a levegőbe repítsen egy beomot. Hogyan lehetséges az, hogy nem hallottam róla korábban? 

Dongcheolnak kétféle stratégiája volt arra az esetre, amikor olyan erős és tehetséges emberrel találkozott, mint Zeha: beszervezte, ha pedig nem akart csatlakozni, akkor pedig megölte. Zeha nyilvánvalóan számíthatott a társaira és a támogatásukra, de Dongcheolt még így is elképesztette, hogy nem tudott egy olyan embernek még csak a létezéséről sem, aki képes volt félelem nélkül szembeszállni négy beommal. Furcsa, hogy sosem hallottam róla. Alighanem temérdek pénzt szedett már össze a beomok megölésével. 

Dongcheolnak volt egy besúgója a Yisal Toronyban, az egyik újonca abban az irodában dolgozott, ami a vadászok jutalmazásáért felelt. Megparancsolta neki, hogy tartsa nyilván azokat, akik sűrűn vittek be beom fejeket, és derítse ki a búvóhelyüket, arra viszont nem emlékezett, hogy a besúgó valaha is említette volna Zehát. Most már legalább tudok róla.
Dongcheolnak nem állt szándékában, hogy átengedje valaki másnak a legtöbbet ölő vadász dicsőséges címét. Azokat, akik Zehához hasonlóan erősek voltak, be kellett szervezni, és ha nem akartak Dongcheolnak dolgozni, akkor nem volt mit tenni: mielőbb meg kellett tőlük szabadulni.

***

– Azt hallottam, hogy a lepkék valami nagy zsákmányra tettek szert a minap – számolt be Do-geon. Mostanra már hozzászoktak, hogy így nevezte a Tigrislepkéket az eredeti nevük helyett.
Zeha és Do-geon éppen instant tésztát ettek a 3. körzet egyik kisboltja előtt. A beomok szinte porig rombolták a körzetet a folyamatos támadásaikkal. Zeha abban reménykedett, ha eljön ide, talán talál valami hasznos információt, ami eddig elkerülte a figyelmét. Közben véletlenül összefutott össze Do-geonnal is, aki szintén hasonló céllal érkezett.
A kisbolt romos volt és lepusztult, úgy tűnt korábban már kirabolták. Az ablakait betörték, a polcok felborítva hevertek a földön egymásra dőlve. Zeha és Do-geon valahogy mégis ráakadtak néhány adag instant tésztára, amik még valamelyest elfogadhatónak tűntek, és úgy döntöttek, inkább nyersen megeszik azokat ahelyett hogy forró vízben készítenék el.
– Mit értesz azon, hogy nagy?

– Lelepleztek egy beomot, aki a harc előtt éppen úgy nézett ki, mint mi.

– De a beomok és az emberek ugyanúgy néznek ki, nem? – gondolkozott hangosan Zeha. – Várj csak... nem, mégsem.
Első ránézésre a beomok és az emberek ugyan hasonlítottak egymásra, de jobban megnézve a bőrük és a szemük színe másabb volt, mint az embereké. Akárcsak a hajuk textúrája. A beomok ezért napközben olyan ruházatot viseltek, ami az egész testüket elfedte, hiszen be kellett olvadniuk az emberek közé.  És pont ez vezetett ahhoz, hogy a vadászok lecsaptak azokra az emberekre, akik az arcukba húzták a sapkájukat a bőrüket elrejtve – egyszerűen lerántották róluk a sapkát és ellenőrizték a szemüket. Néha valóban sikerült kiszúrniuk a tömegben rejtőzködő beomokat.
– A beomok bőre kicsit kékesebb árnyalatú, azt hiszem. Vagy talán sötétebb valamivel. Akárhogy is, az a lényeg, hogy más – vette vissza a szót Do-geon. – De az a beom, amit elkaptak, ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik ember. Állítólag iszonyú erős is volt. Azt is hallottam, hogy több lepkét is megölt, mielőtt sikerült leteríteni.

– Biztosan egy közepes szintű beom lehetett – következtetett Haru, aki eddig csendben rágcsálta mellettük a tésztát.

– Közepes szintű beom? Ez meg mit jelent?
Zeha gyorsan közbeszólt és elmagyarázta neki, amit megtudott a különböző szintű beomokról Harutól még néhány nappal korábban. 

– Tehát létezik még egy annál is magasabb szintű beom, mint amit elkaptak a lepkék? Képesek lennénk egyáltalán legyőzni egy olyat? – Do-geon arckifejezése elkomorult.

– Az emberek a lehetőségek teremtményei – válaszolta Haru. – Számukra bármi lehetséges.

Do-geont látszólag összezavarta Haru hirtelen előadott, furcsa bölcsessége, és értetlenül fordult Zehához. Ő csak megvonta a vállát és röviden azt mondta:

– Csak túl sok tévét néz.

– Bizarr. Te és ő is, mindketten.
– Egyébként megtaláltad már azt a beomot a tetoválással a nyakán? – váltott témát Zeha.

– Még nem – ismerte be Do-geon. – Viszont sikerült kiderítenem valami újat azzal a nappal kapcsolatban, amikor elvesztettem a testvéreimet. Nagyon úgy fest, hogy a többi Bultinak nevezte őt. 

– Bulti? Mégis milyen név ez?

– Na, pont ez a lényeg, ugye? – Do-geon hangjából ugyan kicsendült a szemrehányás, de azért hangosan nevetett. Zeha pedig észrevette, hogy Do-geon nagyszerűen néz ki, amikor mosolyog.
Egy röpke másodpercre eltűnődött azon, hogy mi lett volna, ha más körülmények között találkoznak egymással, de szinte azonnal száműzte is ezt a gondolatot. Soha nem találkoztak volna. Zeha egy elfoglalt, alkalmi munkákból élő árva volt, aki napról napra próbálta biztosítani a megélhetését, míg Do-geon, a tetoválásokkal tarkított bőrével úgy nézett ki, mint aki zűrös életet élt.

– Jelzek, ha bármi újat megtudok – ígérte Do-geon. Mint mindig, most is ő búcsúzott először. – Vigyázzatok magatokra mindketten.

Amikor azonban elindult volna, egy titokzatos alak felbukkanása megállásra késztette. Az ismeretlen megállt a napernyő mellett és beléjük fojtotta a szót.