7Fates: CHAKHO 8. fejezet (Wattpad)
CHAKHO
8. fejezet - Egy kegyetlen összecsapás
Sűrű, sötét ködfelhő ömlött be a helyiségbe.
– A kard! – kiáltotta Haru amint meglátta a feléjük közeledő fenyegetést, mire Zeha azonnal a derekához kapta a kezét.
De nem csak egy bestia érkezett. Négyen voltak.
Az a régi ócskavas úgy néz ki, mint ami bármelyik pillanatban összetörhet, de mit számít. A jelenlegi kardom úgyis darabjaira hullik még azelőtt, hogy igazán harcolni kezdünk. Zeha végül egy határozott mozdulattal a kard felé nyúlt, hogy leemelje a falról. Abban a pillanatban, hogy hozzáért a kezével, a múzeum szirénája visítva megszólalt, és Zeha füle néhány pillanatig csengett az éles hangtól. A beomok is azonnal megtorpantak és felé fordultak. Haru is felé pillantott, ám Zeha semmit sem érzékelt abból, ami körülötte történt.
– Én megyek előre.
Zeha figyelmét valami teljesen más kötötte le.
– Ezzel a karddal fogom elpusztítani a beomokat...
Valami mást hallott.
– És elhozom a békét a világunkba…!
Abban a pillanatban az emlékek, amiket a kard magába zárva őrzött, átáramlottak Zeha lelkébe. Mintha mindeddig csak arra várt volna, hogy ez a pillanat elérkezzen, a penge markolata belesimult a fiú kezébe. Tökéletesen illeszkedett hozzá. A következő pillanatban kék fény áradt a kardból, amely felkúszott a kardhüvely végéig, és felfedte annak valódi állapotát. Már egyáltalán nem tűnt törékeny ócskavasnak.
A beomok sem mozdultak a helyükről, a látványba belefeledkezve bámulták Zehát, épp úgy, ahogy a Tigrislepkék tagjai is, akik eddig meghúzódva vártak a megfelelő alkalomra, készen arra, hogy lecsapjanak. A fény mostanra még jobban felerősödött és teljesen elnyelte Zeha testét, miközben felfelé örvénylett körülötte. A következő pillanatban aztán egy csapásra eltűnt, és a fény hirtelen hiányától úgy tűnt, mintha a sötétség még sűrűbben telepedett volna meg a teremben. Váratlanul újabb fény ragyogott fel eloszlatva kissé a sötétséget. Zeha szemeiből áramlott.
– A Kárhozat Kardja – suttogta Zeha és a bal kezével megfogta a kardhüvelyt. Szemei, melyekből még mindig az a különös fény áradt, a beomokra szegeződtek és egy pillanatra sem tévesztette őket szem elől, amíg kihúzta a kardot. A fekete penge ragyogott a sötétben.
– Szedjétek össze magatokat! – kiáltott fel az egyik beom.
A társai hangosan morogni kezdtek és elővillantották karmaikat, amint ráébredtek arra, hogy Zeha fenyegetést jelent a számukra. Elsőként vele kellett végezniük.
A rá szegeződő vérszomjas tekintetek ellenére Zeha közömbös maradt, de egy laza mozdulattal feljebb emelte a kardját és továbbra is szemmel tartotta a beomokat. Amikor azok végül felé vetették magukat, Haru kötele máris lecsapott és a bokájuk köré tekeredve leterített két beomot, amik ettől elvesztették az egyensúlyukat és a földre zuhantak.
– Hé, ébresztő, Zeha! – kiáltotta oda neki Haru.
– De én… – Zeha ajkai mosolyra húzódtak, ahogy igazított a fogásán a kardon, és haragos tekintetét az őt támadó másik két beomra szegezte, amik már majdnem odaértek hozzá –, már ébren vagyok!
És a Kárhozat Kardja a következő másodpercben már villámsebesen át is szelte a levegőt. Azonban a beomok sem voltak olyan gyengék, és a közeledő veszélyt észlelve sebesen kitértek oldalra, és kikerülték a támadást a levegőben. Zehát az akarata ellenére is lenyűgözte, hogy a beomok képesek voltak ilyen könnyedén megfordulni a levegőben, amikor egy pillanattal korábban még elképesztő sebességgel felé tartottak.
Ez természetesen nem tántorította el Zehát a harctól, hanem újra támadásba lendült. Kissé oldalra lépett, hogy kitérjen a második roham elől, majd röviden a két beomra pillantott, amelyeket Haru korábban elkapott. A kötél megnyúlt, és most már a bestiák dereka köré csavarodva tartotta őket béklyóban.
– Koncentrálj, Zeha! – Haru kiáltására azonnal behúzta a fejét, de még így is érezte a beom karmait, amelyek így már csak érintőlegesen súroltak végig a bőrén. Aztán a másik beom is lecsapott, Zeha oldalát célozta meg.
Zeha gyorsan kivédte a támadást a kardjával, majd megfordította a pengét, hogy beleszúrja a bestia gyomrába. A beom próbálta karjaival védeni a hasát, de hiába, Zeha sokkal gyorsabb volt nála és kardjának hegye a bőrét átszakítva a beom testébe fúródott. Érezte, ahogy annak izmai szorosan körbefogják a pengét. Elfordította a kardot mielőtt kirántotta volna, majd újra támadásba lendült, és kardját kezében tartva hátulról rontott a bestiára. A nyers erő a levegőbe repítette az állatot, és Zeha döbbenten figyelte, ahogy a beom a falnak csapódott.
Hűha, ez meg mi volt? Zeha nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi is történt pontosan, de úgy érezte, energia járja át a karjait és a vállait. A váratlan erő rövidesen azonban már el is tűnt, és egy másik érzés uralkodott el a testén, olyan volt, mintha a teste egy tonnányi súly alatt görnyedne. Most nincs idő pihenésre, minél gyorsan be kell fejezni ezt a harcot.
A beom, amit korábban gyomron szúrt, már ki is egyenesedett. A sebe kezdett begyógyulni. Hát persze, gondolta Zeha, vannak olyan beomok, amelyek igazán gyorsan regenerálódnak.
A bestia összeráncolta az orrát és dühösen felmordult, és ezzel szinte egy időben eltűnt Zeha látóteréből. Bár most már könnyebben tudta követni a beomok mozgását, tisztában volt vele, még sokat kell fejlődnie ahhoz, hogy képes legyen lépést tartani a bestiák gyorsaságával.
És most sehol sem látta a beomot.
Miközben körbenézett, Zeha egy csoportot vett észre, melynek tagjai ismerősnek tűntek a számára. A négy férfi között észrevette Seongjint is. Meglátta a beomot is, pont a vadászok felé tartott.
Vajon azért jöttek, hogy segítsenek, gondolkodott el, de igazából egyre ment a dolog. Fürkészve újra végigpillantott a termen a negyedik fenevad után, és felfigyelt rá, hogy időközben a két másik két beom a karmaikkal próbálta átvágni a kötelet. Hamarosan kiszabadítják magukat.
– Odafent! – kiáltotta valaki az ajtóból és kilőtt egy nyilat a mennyezet felé. Ahogy a nyíl útját követve felnézett, Zeha észrevette a mennyezeten kapaszkodó beomot. A bestia elkapta a nyílvesszőt és a tenyerébe szorította, majd leugrott a mennyezetről és teljes testsúlyával magával rántotta a nyilat. Minden bizonnyal arra készült, hogy átfúrja vele Zeha fejét.
Éppen csak egy pillanat választotta el attól, hogy a nyíl valóban belé fúródjon, amikor kötél tekeredett a lecsapni készülő beom csuklója köré és Haru elrántotta az ellentétes irányba, saját maga felé.
– Ne! – kiáltott fel Zeha. Amint felfogta, hogy mi történik, azonnal a megmentője felé vetette magát.
Haru csak úgy tudta megmenteni őt, hogy elengedte a két beomott, amiket korábban elfogott, az egyik pedig rögtön ki is használta a kínálkozó alkalmat és Harura támadt, karmait mélyen a gyomrába és csípőjébe vájva.
Ekkor egy kapucnis alak rohant váratlanul oda hozzájuk és keményen arcon vágta az egyik beomot. Zehának fogalma sem volt róla, hogy ki volt ez a fickó, de tisztában volt azzal, hogy a rejtélyes alak azonban időt nyert neki. Mielőtt azonban Haruhoz rohant volna, kardjával gyorsan a beom felé vágott, akinél a nyílvessző volt. Az ütés ezúttal az ütés nem repítette a beomot a levegőbe.
Zeha egy ugrással rávetette magát arra a beomra, ami megtámadta Harut. Egyetlen jól irányzott csapással azonnal végzett vele, és már sietett is tovább a társa felé. Azt azonban már nem vette észre, hogy a beom, amit korábban leterített, már összeszedte magát és éppen arra készült, hogy hátulról támadjon rá.
– Jól vagyok – válaszolta Haru. – Te csak a harcra koncentrálj.
Még szép, mondta magában Zeha.
Hátrafordult, hogy megkeresse a beomot, amit korábban félrelökött. Hamar észrevette őt, már a Tigrislepkék felé tartott, azonban Seongjint és csapatát annyira lekötötte, hogy levágják egy másik beom fejét, hogy nem vették észre azt, amelyik éppen feléjük közeledett.
– Hé… hé, fiúk! – A csapat egyik tagja észrevette a közeledő beomot. De úgy tűnt, már túl késő volt.
Aztán két pisztolylövés dördült. Az egyik a beom mellkasát, a másik a fejét találta el. Tökéletes találat volt mindkettő. A bestia megdermedt, éles, kivillantott karmai megálltak a levegőben, éppen mielőtt belevágott volna egy férfi homlokába, és egy tompa puffanással összeesett.
– Huh. – Zeha levegő után kapkodva pásztázta a termet az utolsó fenevad után kutatva. Ekkor vette észre, hogy a rejtélyes alak éppen azzal volt elfoglalva, hogy péppé verje a beomot, amit Zeha keresett. A fickó ránézésre körülbelül egyidős lehetett Zehával, szürke bomberdzsekit viselt, és egy íjat használt fegyverként.
– E-Elég lesz… – fogta meg az ismeretlen vállát Zeha.
A fickó azonban nem hallgatott rá és továbbra is dühödten ütötte a haldokló beomot az íjával, mintha az ősellensége lenne. Szemei vérben forogtak. Csak akkor hagyta abba, amikor az íj egy reccsenéssel kettétört és a földre hullott. Zeha egy ideig figyelte őt, majd elfordult tőle. A Tigrislepkék csapata a tetemek felé közeledett, náluk volt annak a beomnak a feje, amivel végeztek.
Do-geon volt az.
A négy vadász válaszul arcátlanul felemelte a fegyvereit és célba vette őt.
– Jé, ti vagytok a Tigrislepkék, nem? Hát akkor, miért nem mutattok nekünk egy kis szakmai tiszteletet? Még a tolvajok sem lopnak tolvajoktól. Ti pedig még náluk is rosszabbak vagytok.
– Mit fröcsögsz? – mozdította feljebb a pisztolyát Seongjin.
Arra azonban már nem volt ideje, hogy meghúzza a ravaszt, mert valami kettévágta a fegyvert. Még fel sem fogta igazán, hogy mi történt, valaki már meg is ragadta a gallérjánál fogva és keményen a falhoz taszította, amitől Seongjin fájdalmasan felköhögött. Dühös pillantással nézett fel, hogy lássa, ki támadta meg.
Zehát pillantotta meg maga előtt. Mégis mióta van itt…? Seongjin szeme megremegett, Zeha viszont nagy nyugalommal és higgadtsággal nézett vissza rá, mielőtt mély és erőteljes hangon megszólalt.
– Ti csaltátok ide a beomokat – vonta kérdőre Seongjint. – Vagy talán nem?
0 Hozzászólás