7Fates: CHAKHO 2. fejezet (Wattpad)

A 7FATES: CHAKHO a Hybe egyik eredeti története, melynek karaktereit a BTS tagjai ihlették. További információkért és az eddig elkészült fejezetek listájáért látogassatok el az összefoglaló lapra.

A busz ablakából Zeha elé tárult a város lenyűgöző látképe. A modern felhőkarcolók tetején hagyományos hanok tetők¹ díszelegtek, melyek a sarkaiknál enyhén felfelé íveltek. A keleti és a nyugati építészet ekképp való ötvözése Hwanwoong műve volt, aki a Yisal Csoport elnöki tisztségét töltötte be. Az ő tulajdonában állt a város legnagyobb és legmagasabb felhőkarcolója, a Yisal Torony, amely magasan a többi fölé emelkedve nézett le a városra.
Pár évvel ezelőtt Hwanwoong úgy döntött, hogy a cége 300. évfordulójának tiszteletére átnevezi a várost Sin-sire. Akkor vette kezdetét a város fejlesztése is Hwanwoong víziója alapján, és mindemellett elképesztő és pazar előnyöket is ígért az embereknek. Mondani sem kell, hogy nagylelkű ajánlatával meglehetősen hamar megnyerte magának a lakosságot.
Nem is tudom… Biztos, hogy ez valóban olyan jó dolog, mint amilyennek tűnik? A többséggel ellentétben Zeha szkeptikusan szemlélte Sin-si fejlődését. Miközben a Yisal-toronynak otthont adó északi városrész nagy része virágzott, fényűző és tiszta területté vált, addig a déli kerület állapota drámaian hanyatlani kezdett. A hatóságok, akiknek befolyása akkorra már jelentősen lecsökkent, hasztalanul próbálták visszaszorítani a bűnözést, ennek eredményeképpen pedig a déli kerületben az egekbe szökött a bűnözési arány.
Nem csak a déli kerületben akadtak azonban problémák – az északi rész sem volt gondoktól mentes. Noha a felszínen csakugyan fényűző helynek tűnt, tele izgalmasabbnál izgalmasabb fejlesztésekkel, valójában nem volt jobb helyzetben a déli kerületeknél, ami a bűnözést illette.
Nem számít, ez nem az én dolgom. Ezek olyan problémák, amiket a fejeseknek kellene megoldaniuk. Egy hozzám hasonló, átlagos állampolgárnak csak azzal kell foglalkoznia, hogy tegye a dolgát, nem igaz?
Zeha lassan a derekához emelte a kezét. Enyhén megborzongott, amikor ujjai megérintették a hideg fémet. A pisztoly volt az, amit néhány nappal korábban szerzett. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de valahogy megnyugtatóan hatott rá a jelenléte.
A busz ablakán volt egy kis rés, amin át beszökött a hideg téli szél és finoman összeborzolta Zeha haját. A távolban egyre jobban körvonalazódott az Inwang-hegy. Éppen oda tartott a busszal.
Tényleg egy hónapja történt már? Az incidenst követően, amint elég erősnek ítélték hozzá az állapotát, Zehát kiengedték a kórházból. Míg ő maga ugyan biztonságban volt, a város helyzete fokozatosan tovább romlott. A hegyen történt borzalmas gyilkosságokhoz hasonló incidensek hamarosan már a városban is elszaporodtak. Hatalmas karmok okozta karmolásnyomok, az áldozatok szétkenődött vörös vére, mintha csak nyelvek nyaldosták volna végig a holttesteket, és azok a hátborzongató harapásnyomok… És mégis, az ilyen nyomokat viselők még valamelyest szerencsésnek számítottak. Sokakat azonban darabokban hagytak hátra, csupán egy fej maradt utánuk vagy szétmarcangolt testrészek.
Ahogy a rejtélyes gyilkosságok sorozata fokozatosan elterjedt a városban, Soo-hoon nyomozó felhagyott azzal az erőfeszítéssel, hogy titokban kövesse Zehát. Valószínűleg végre valahára ő is rájött arra, hogy Zehának semmi köze sem volt a gyilkosságokhoz.
Sötét köd és homokvihar. A szemtanúk mindig megemlítették ezeket a beszámolóikban. Azt mondták, hogy amikor a sötét köd vagy a homokvihar eloszlott, semmi más nem maradt hátra utánuk, csak a szétmarcangolt testek a környéken szétszóródva. Annak ellenére, hogy a város térfigyelő kamerái rögzítettek felvételeket ezekről a titokzatos eseményekről, az elkövetőket sosem sikerült lencsevégre kapniuk. Ez valóban rejtélyes volt.
Éreztem. Egyszerűen tudtam, hogy nem egy ember művelte ezt. Egy nap az emberek beomként kezdték emlegetni a lényt, amit felelősnek tartottak a gyilkosságokért. A beom elnevezést a tigrisek nyomaira emlékeztető fog- és karmolásnyomok miatt kezdték el használni, amiket az áldozatok testén találtak. Hamarosan maga Hwanwoong is megszólalt a Sin-sit rettegésben tartó borzalmas esetekkel kapcsolatban.
– Kegyetlen bűntetteket követnek el Sin-siben, abban a városban, amelyet közösen, fáradságos munkával építettünk fel… Ezért rendkívüli állapotot hirdetek, és különleges jutalmat ajánlok fel azoknak, akik képesek elkapni a beomokat, és véget vetni ennek – jelentette be Hwanwoong az újságírók előtt, miközben fekete legyezőjével szokása szerint megérintette ajkait.  – Lássuk csak… vajon akad bárki is köztünk, aki Sin-si nevében önként vállalkozik arra, hogy levadássza ezeket a beomokat? 
A jutalom, amit felajánlott, ötvenmillió von² volt minden egyes beom fejéért. Ám annak ellenére, hogy az összeg elég jelentős volt ahhoz, hogy mozgásba lendítse mindazokat, akik alig tudták biztosítani a megélhetésüket, sokan kételkedtek. Vajon lehetséges egyáltalán megölni ezeket a lényeket, amelyek nemcsak sötét ködöt és homokvihart tudnak előidézni a semmiből, de képesek elkerülni azt is, hogy a kiváló minőségű térfigyelő kamerák felvételt készítsenek róluk?
Mint később kiderült, igenis lehetséges. Legelőször a Tigrislepkék néven ismert beomvadász csapatnak sikerült elfogni egyet. A leterített beomot megmutatták a nyilvánosságnak is. A fején ülő tigrisfüleket leszámítva a beom épp úgy nézett ki, akár csak egy ember. A csapat vezetője, Seongjin, megrázta a levadászott beom levágott fejét a levegőben, miközben beszámolt az esetről.
– Első pillantásra azt hittem, hogy közülünk való. Aztán feltűnt, hogy valami nem stimmel, a bőre és a szeme valahogy olyan furcsának tűnt. Szóval megböktem, és nézzétek! Átváltozott, és ilyen lett.
Tehát valóban léteztek beomok. És lehetséges volt megölni őket. Ez pedig egyre több embert ösztönzött arra, hogy különféle fegyvereket szerezzenek be és vadászni kezdjenek ezekre a lényekre. Zeha is tartott magánál egy fegyvert. Azonban neki más oka volt rá.
A sötét köd. Ugyan csak halványan tudta felidézni, de még emlékezett rá, ahogyan a köd köré fonódott és magával rántotta, mielőtt elvesztette volna az eszméletét fent a hegyen. Megpróbált visszatérni az Inwang-hegyre, amint eszébe jutott ez az emlékfoszlány, de addigra már lezárták a területet a látogatók előtt. A helyzet mostanra viszont megváltozott: mióta megkezdődött a beomvadászat, ismét megnyitották a hegyet a nyilvánosság számára is. Zeha mindenképpen ki akarta deríteni, hogy pontosan mi történt ott egy hónappal korábban.
A beomvadászok átkutatták a hegyet korábban, így már nem lesz olyan veszélyes odakint. És van nálam pisztoly is, nyugtatta magát.
Amint leszállt a buszról, felnézett a sötétségbe burkolódzó hegyre. Annak ellenére, hogy igen traumatikus élményeket élt át ott, Zeha szívén nem telepedett meg a félelem. Mindössze a homályos emlékeire hagyatkozott, amikor az ülepedő sötétségben elindult felfelé a hegyen. A hólepte hegyet hideg levegő vette körül, de furcsamód egész idő alatt melegséget érzett. Végül anélkül, hogy eltévedt volna, megérkezett a céljához. Zeha ott állt a Beom-szikla előtt. A szikla, amely egy guggoló tigrisre emlékeztette őt, csillogott a Hold fényében.
Igen, itt jártam aznap is. És közelebb mentem hozzá… Hm? Ez meg mi lehet?
A sziklán hosszú bevésés szaladt végig, mintha egy sebhely lenne. Ez legutóbb még nem volt itt… Amikor a bevésésre tapasztotta a tenyerét, a seb a mellkasán, amelyről azt hitte, már rég begyógyult, hirtelen sajogni kezdett.
– Aú! – Zeha a mellkasához kapott, és összegörnyedt az egyre intenzívebbé váló fájdalomtól. Összeszorított ujjai közül kék fény tört elő, amely fokozatosan erősebb és erősebb lett. Ezzel egy időben azt is érzékelte, hogy valamiféle változás történik a testében.
– Mi a…? – Gyorsan elrántotta a kezét, és lenézett rá. Látszólag nem volt semmi baja. A fény a mellkasából áradt, pontosan onnan, ahol egy hónappal korábban megsebesült.
– Mi a csuda ez…?
Bár Zeha annyira megdöbbent, hogy alig találta a szavakat, nem kerülte el a figyelmét egy másik furcsaság sem. A sziklán húzódó mély bevésés, amely korábban egy sebre emlékeztette, pontosan ugyanolyan kék fényt bocsátott ki magából, mint a saját sebhelye. A két fény egyre erősebben ragyogott a sötétben, mígnem végül összeértek. Olyan volt, mintha rezonáltak volna egymással. Zeha döbbenten állt a szürreális látvány előtt. Teljesen lefagyott, egyszerűen szóhoz sem jutott. Olyannyira elképedt, hogy még a mellkasában érzett fájdalomról is teljesen megfeledkezett.
A fények ekkor már olyan erősen ragyogtak, hogy egyre nehezebben tudta rajtuk tartani a pillantását, ezért összeszorította a szemeit. Csak akkor kezdte óvatosan újra kinyitni őket, amikor érzékelte, hogy a fény végre elhalványult. És abban a pillanatban észrevette…
– Ó, te jó ég! – Zeha hátratántorodott és a földre esett, annyira meglepődött az elé táruló látványtól.
Egy sovány férfi állt ott, ahol nemrég még a szikla magasodott. Gyönyörű külsejű férfi volt, hamuszürke hajjal és szemekkel. Egy laza, sötétkék köpeny lógott le a vállairól, ami tökéletesen illett a széles nadrágjához. És valamiért egy vastag, vörös kötelet viselt a nyaka körül, mintha csak egy nyaklánc lenne.
A férfi a karjait összefonva mosolygott Zehára, majd közelebb lépett hozzá. Egy hirtelen mozdulattal elkapta a csuklójánál fogva és könnyedén felhúzta őt a földről. Ezután ismét összefonta a karjait és elvigyorodott. Zeha nem hitt a szemének. Többször is pislogott, majd a fejét vakarva motyogni kezdett:
– Már megint álmodom? – töprengett.
– Nem álmot látsz, gyermek. Engem Harunak hívnak. Én vagyok az Inwang-hegy Beom-sziklája.
A férfi kissé furcsa stílusban beszélt. A szeme színe pontosan ugyanolyan volt, mint a szikláé, amely korábban a helyén állt. Zeha összevonta a szemöldökét, ahogy lenézett Harura, és rövid ideig tanulmányozta őt, mielőtt elmosolyodott volna.
– Hűha, nem is tudtam, hogy ennyit álmodok. Elképesztő, milyen nevetséges álmaim vannak! Ember, ezt már tényleg senkinek nem merem elmondani.
Épp nonszensz dolgokat motyogott magának, amikor Haru megint megragadta a csuklóját. Zeha megpróbálta kirántani a kezét a másik szorításából, ám rá kellett jönnie, hogy a titokzatos férfi erősebb, mint amilyennek gondolta. Dühös tekintettel nézett Harura, de a férfit ez egy cseppet sem zavarta. Könnyedén elmosolyodott és beszélni kezdett. Úgy hangzott, mint egy felnőtt, pedig ránézésre nem lehetett sokkal idősebb Zehánál.
– Lám csak mennyit nőttél, drága gyermekem! Olyan picike voltál annak idején. Ilyen kicsi – mutatta a hüvelyk- és mutatóujjával a levegőben.
– Sosem voltam ilyen kicsi – ellenkezett Zeha vehemensen. – Ráadásul, mi soha nem is találkoztunk. Ne mondd nekem, hogy felnőttem, mintha ismertél volna, hiszen…
– Mindig figyeltelek, amikor kicsi voltál – vágott közbe Haru. – Láttalak, amikor apád a karjaiban tartott téged, és amikor anyád kezét fogva virágokat szedtél. Olyan aranyos voltál, amikor a füled mögé tűzött virággal körbe-körbe táncoltál…
– Aranyos? Milyen nevetséges… Hé, várjunk csak!
Hirtelen felvillant Zeha előtt ez az emlék. Tavaszi nap volt, és az ég gyönyörű, tiszta kék. Az anyjával virágokat szedtek a szikla előtt. Emlékezett arra, ahogyan táncolt, miközben az anyja énekelt. Keserédes emlék volt ez. Zeha megköszörülte a torkát, hogy elejét vegye a rossz érzésnek, ami felkúszott a torkán.
Senki más nem volt a közelben, csak ők ketten az anyjával. Akkor meg honnan tudhatja ez a különös alak mindezt?
– Honnan tudsz erről? – adott hangot végül a kérdésnek.
– Úgy tűnik, meglehetősen szegényes az emlékezeted – jegyezte meg Haru. – Nem megmondtam az imént, hogy láttalak? Olyan régóta ültem itt ezen a helyen és követtem figyelemmel mindent, hogy magam sem tudom, mennyi idő telt el közben. Drága gyermekem, nézd csak meg a szememet és a hajamat. Netán nem hasonlítok a sziklára?
– Simán lehet, hogy csak színes kontaktlencsét viselsz és fested a hajadat… – mondta Zeha, miközben kinyújtotta a kezét és kitépett egy szálat Haru hajából.
– Hé, ez fájt! – kiáltott fel Haru meglepetten.
– Nahát, te normálisan is tudsz beszélni? – vonta fel a szemöldökét Zeha.
– Megbántasz, drága gyermekem.
Zeha figyelmen kívül hagyta Harut, és jobban szemügyre vette a hajszálat. Egészen a hajtőig hamuszürke volt. Nem festett. De nem néz ki idősebbnek nálam, tehát kizárt, hogy megőszült… Méregetni kezdte Harut, aki éppen a környéket fürkészte és közben az állát simogatta, akár egy hosszú, fehér szakállú öregember.
Zeha percről percre egyre furábbnak találta őt.
– Úgy tűnik, itt nincsenek beomok – jelentette ki mintegy mellékesen Haru, és a beomok említésével azonnal felkeltette Zeha érdeklődését.
– Tudsz a beomokról? – lepődött meg Zeha. – Képes vagy megérezni, ha a közelben vannak?
– Természetesen – bólintott Haru. – Elvégre is azért vagyok itt, hogy őrizzem az inwangi börtön bejáratát. A beomok világát. Hogy megvédjem. Igen-igen, tudom, tisztában vagyok vele, hogy nagyszerű és csodálatra méltó vagyok…
– Mi az az inwangi börtön? – vágott a szavába türelmetlenül Zeha.
Haru mindetudóan rávigyorgott.
– No lám, most már hiszel nekem?
– Beszélj már! Mi az az inwangi börtön? – követelt választ Zeha.
– Ez egy igencsak hosszadalmas történet. Már jó ideje létezik. Nagyon-nagyon hosszú-
– Azt mondtad, Harunak hívnak, ugye? – szakította félbe Zeha, de figyelmen hagyta Haru értetlenkedő válaszát, és többre nem is hagyott időt neki, mielőtt tovább sürgette őt. – Mindegy, te, térj már a lényegre! Rövid összefoglalót kérek, oké? Halló?
– Tsz, tsz. Milyen udvariatlan. – Haru rosszallóan ingatta a fejét, miközben keresztbe tett lábakkal leült. Sokáig bámulta Zehát, mígnem végül beismerte: – Tudod, ami azt illeti, valójában nem sokat tudok…