7Fates: CHAKHO 3. fejezet (Wattpad)
A 7FATES: CHAKHO a Hybe egyik eredeti története, melynek karaktereit a BTS tagjai ihlették. További információkért és az eddig elkészült fejezetek listájáért látogassatok el az összefoglaló lapra.
CHAKHO
3. fejezet - Emléktöredékek
Bárkinek tátva maradt volna a szája a döbbenettől. Zeha alig akarta elhinni, hogy Haru ennyit hadovált csak azért, hogy végül azt mondja, nem is tud semmit. Talán képen kellene vágnom?
Haru továbbra is úgy tett, mintha a nem létező szakállát simogatná, amikor végül megszólalt.
– Olyan régen történt, hogy már nem emlékszem tisztán. Veled talán nem fordult még elő hasonló? – mentegetőzött. – Egy valamit azonban biztosan tudok. A beomok világa ott van a hely mögött, amit én őriztem, és azért létezem, hogy megakadályozzam őket abban, hogy idejöjjenek.
– Ja, igen, hát hogyne.
Kész, ennyi volt, elegem van belőle. Ez is csak egy újabb bolond. Zeha már épp kezdett hátat akart fordítani neki, amikor Haru olyasmit mondott, amitől megtorpant.
– Tisztában vagy vele, hogy január 16. minek a napja?
Január 16-a, a holdnaptár szerint. A szüleim halálának évfordulója. És a nap, amikor az a borzalmas incidens történt. Zeha azonnal megpördült, és megragadta Harut a gallérjánál fogva.
– Most rögtön mondj el mindent, amit tudsz! – követelte.
– Hallottál már a Látogatók napjáról?
A Látogatók napja…? Igen, ismerősen csengett valahonnan Zehának, mintha már hallotta volna ezt a kifejezést.
– A beomok január 16-án jönnek át ebbe a világba – folytatta tovább Haru, mire Zeha gerincén hideg borzongás futott végig, és szétáradt a testében. – Évente egyszer a beomok szabadon járhatnak-kelhetnek. Elvegyülhetnek az emberek között, és megehetik őket, hogy megszerezzék az életben maradáshoz szükséges energiát egy újabb évre.
Gyere, gyere. Hirtelen Zeha eszébe jutott egy rövid dalrészlet. Ezt a dalt hallgatta mindig, amikor kisgyerekként az apja ölében ült. Miért épp most jutnak eszembe ezek a szavak?
Zeha megrázta a fejét, és megpróbálta a gondolatai mélyére visszaszorítani a dalszöveget. Hiszen…
– Azt mondtad... embereket esznek?!
– Igen, nos, tudod, a beom törzs tagjainak emberekkel kell táplálkoznia, hogy életben maradhassanak az egyre halványuló árnyékvilágban.
– Az egyre halványuló árnyékvilág…?
– Az inwangi börtön – tisztázta Haru. – Egy mesterséges világ. A beomok átmenetileg hozták létre a túlélésük érdekében. Mivel nem valódi, nem maradhat fent örökké, éppen ezért van szükség áldozatra ahhoz, hogy fent tudják tartani.
– És mi lennénk az áldozat?
Haru komoran bólintott. Volt még valami, amit Zeha nem értett.
– De… nem azt mondtad az imént, hogy csak egy napig járkálhatnak szabadon? Ha csak egy napra szabadulhatnak ki, akkor mégis mivel magyarázod a városban történő eseményeket? Miért vannak még itt?
– Valaki feltörte a pecsétet.
– Az meg hogy lehet? – kerekedett el Zeha szeme. – Nem pont az lenne a dolgod, hogy megvédd ezt a világot a beomoktól? Nézz csak magadra, hiszen nincs semmi bajod! Miért nem teszed a dolgod?
Haru egy ideig szótlanul bámult rá. Zeha nem tudta mire vélni az arckifejezését, tűnt úgy, mintha Haru egyszerre sírna és mosolyogna.
– Te – szólalt meg végül Haru és lassan felemelte a kezét, hogy megérintse Zeha homlokát. – Te törted meg a pecsétet.
Zeha ekkor egy reccsenést hallott, mint amikor valami eltörik. Furcsamód a hang mintha a saját fejéből jött volna. Hirtelen fennakadtak a szemei, és tehetetlenül a földre rogyott. Haru csak állt ott és némán figyelte, ahogy Zeha a földre zuhan.
Egy hónappal ezelőtt, január 16. napján a holdnaptár szerint, éppen csak felért a Beom-sziklához és még kimerülten kapkodta a levegőt, amikor egy férfi alakja bontakozott ki előtte. Zeha homloka ráncba szaladt. Egyáltalán nem számított arra, hogy bárkibe is belebotlik majd itt. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát, majd felnézett, hogy alaposabban szemügyre vegye a férfit hátulról. Olyan magas volt, mint Zeha maga is, aki általában mások fölé magasodott.
Ekkor a férfi hirtelen megfordult, mintha megérezte volna magán a kutakodó tekintetét. Minden vonása koromfekete volt – a haja, a szeme, de még a bőre is. Barátságosan rámosolygott Zehára, amikor észrevette őt.
– Milyen régen találkoztunk már, Zeha. Nézzenek oda, hogy megnőttél!
Zeha összeráncolta a homlokát a mély hangot hallva. Ki ő? Még sosem találkoztam vele. Azonban amikor a férfi közelebb lépett hozzá és Zehának lehetősége nyílt jobban megnézni őt, rájött, hogy tévedett. Ó! Az apám barátja. Gyerekkoromban sokszor találkoztunk. Mindig kedves volt hozzám. Az idegenről alkotott benyomása azonnal megváltozott.
– Emlékszel még rám? Én vagyok az, Hupo.
– Igen, Hupo-ssi. Régen láttuk egymást. – Hupo ajka vigyorra húzódott, amikor Zeha mindenféle gyanakvás nélkül üdvözölte őt.
Zehának észre sem vette a furcsa fényt, ami megcsillant a férfi szemeiben.
– Hogy vagy? Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon merre jársz. Be kell vallanom, nem volt könnyű megtalálni téged. Nagyszerű, hogy így egymásba futottunk, nem gondolod?
– Igen, tényleg az. – Zeha úgy érezte, mintha csak azért mászott volna fel a hegyre, hogy találkozzon ezzel a Hupo nevű fickóval.
– Miért nem ülünk le egy kicsit? – javasolta Hupo miközben elhelyezkedett a Beom-sziklával szemben. – Rengeteg pótolni valónk van.
Zeha követte a példáját, és ő is leült. Pillantása a sziklára tévedt – annyira vonzotta magára a tekintét, hogy képtelen volt elnézni róla.
– Emlékszel? Amikor kicsi voltál, az apád mindig egy dalt énekelt, miközben itt üldögélt.
– Egy dalt? – Zeha nem emlékezett erre.
– Hmm… – Hupo elgondolkodva figyelte őt. – Talán még nem?
– Tessék?
– Ó, semmi. Egyébként azt tudod, hogy az apád annak a beom törzsnek a tagja volt, ami a szikla mögött él, ugye?
Beom törzs? Mégis mit akar ezzel mondani? És az apám ahhoz a törzshöz tartozott…? Ó, hát persze! Igen, ő egy beom volt. Persze, hogy az volt, így igaz. És egy falu is állt ott, ahol a beomok éltek.
Zeha észre sem vette, hogy a valóság lassan más alakot ölt a fejében.
– Ott élünk egészen addig, míg el nem jön január 16. napja a holdnaptár szerint. Akkor szabadon járhatunk ezen a világon kedvünk szerint. De tudod, mi történt? – kérdezte Hupo, de nem várt válaszra. – Az anyád, a kapu őrzője, beleszeretett az apádba. És meggyőzte, hogy maradjon.
Valóban? Az anyám megakadályozta az apámat, egy beomot, hogy elmenjen innen.
– Állandóan egy dalt énekelt. Át-járó a címe. Ideiglenesen megnyitja a világunkba vezető átjárót és nyitva is hagyja. Így tudott az apád itt maradni az emberek világában ahelyett, hogy január 16. után visszarángatták volna a mi világunkba.
Az Át-járó dal.
– Te egy olyan apa gyermeke vagy, aki a beom törzshöz tartozott, és egy olyan anyáé, aki a gom törzsből származott. Lenyűgöző. Meglehetősen ritkán fordul elő ilyesmi.
Tényleg így lenne? Anyám a gom törzsből származott. Én meg ritkaságnak számítok.
Hupo tovább beszélt hozzá.
– Az apád sokszor elhozott téged erre a helyre és elénekelte a dalt. Még mindig nem rémlik?
Gyere, gyere. Zeha elméjében hirtelen visszhangot vert az apja mély, mormoló hangja. Egy szempillantás alatt megváltozott körülötte minden, és ő ismét az a kisgyerek volt, aki ott ült az apja ölében.
Gyere, gyere, siess ide, mielőtt a kapu bezárul, gyere gyorsan, hol vannak azok, akik nincsenek itt…?
Monoton dallam volt, ami valamiféle különös módon mégis kellemesen hangzott a füleinek. Ahogy énekelni kezdte a dalt az emlékkel együtt, teljesen elfeledkezett a külvilágról. Hupo mozdulatlanul ült és csendben figyelte, ahogy Zeha révült arccal énekel. Barátságos tekintete lassan kiüresedett, a helyét könyörtelen ellenségesség vette át. Ahogy a dal tovább folytatódott, Hupo érezte, hogy az életereje egyre erősebben járja át.
– Gyere, gyere…
Hirtelen reccsenés hangja hallatszott, és azzal egyidőben a szikla meghasadt, majd kettétört. Az átjáró kinyílt.
Egymás után özönlöttek ki a kapum a beomok törzsének tagjai, akiket az Inwang börtöne eddig magába zárt. Hupo szája elégedett mosolyra görbült.
– A kapu immár nyitva áll.
A beomok az égre emelték a tekintetüket, teljesen elárasztották őket az érzelmek, amelyek leírására nem léteztek megfelelő szavak. Végül pillantásukkal mind Hupót keresték. Az a rengeteg szempár, melyek egyszerre sugároztak hűséget és kegyetlenséget, parancsra várva szegeződött Hupóra.
A beomok ereje fokozatosan szivárgott ki a börtönből. Hupo is érezte, ahogy a teste köré fonódik, és a körmei is egyre hosszabbak és hosszabbak lettek.
– Itt az ideje, hogy újra elindítsuk a 4000 évvel ezelőtt félbehagyott háborút! – szólalt meg végül.
Abban a pillanatban sötét köddel telt meg a levegő és homokvihar támadt, ami beborította az egész területet, ahol a beomok sorakoztak. Aztán üvölteni kezdtek, mintha csak valami néma parancsszót hallottak volna, és már sebesen rohantak lefelé a hegyen, hogy minden irányba szétszóródjanak.
Hupo csak ekkor nézett újra Zehára, aki még mindig révülten énekelte a dalt.
– 4,000 évvel ezelőtt egy hozzád hasonló korcs miatt zártak be. – Leguggolt, hogy szemmagasságban legyen Zehával. – Annak az átjárót őrző sámánnak a vére folyik az ereidben. Ez azt jelenti, hogy talán te magad is képes vagy rá, hogy lezárd a kaput. Úgy tűnik, meg kell, hogy öljelek. – Ezzel Zeha mellkasába vájta hosszú, éles karmait.
Zeha felkiáltott és kezét a mellkasára szorítva zihálva talpra ugrott a fájdalomtól, amit a mellkasát feltépő karmok okoztak. Kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, amikoris tekintete összetalálkozott Haru hamuszürke pillantásával. A furcsa férfi ott ült mellette és szótlanul figyelte őt. Bár nem szólt egy szót sem, Zeha észrevette, hogy a szíve szép lassan lenyugodott, és visszaállt a normális ütemére.
Egy felfoghatatlan érzelem tört fel a szívéből.
– Hupo…
Végre sikerült összeraknia kirakóst, amit a szétszaggatott emlékei alkottak. Évekkel ezelőtt, amikor ő még kicsi volt, Hupo rájött, hogy az apja megtalálta a módját, hogy ebben a világban maradhasson, és január 16. után nem száműzték vissza az inwangi börtönbe. Hupo éveken át próbálta megtudni Zeha apjától, hogyan lehetséges ez. De, amikor a dolgok nem az ő terve szerint alakultak, meggyilkolta Zeha apját, és később pedig megölte az anyját is.
– Zeha!
Zeha most már arra is rájött, hogy az anyja kiáltásában több is rejlett. Mondott valami mást is.
– Fuss!
És így hát futott. Nem nézett hátra, csak futott. Futott Hupo elől, el a tragikus emlékei elől. Csak futott tovább.
Hirtelen szomorúság és bűntudat uralkodott el Zeha szívén.
– A beomok… a szüleim… – elcsuklott a hangja, a szemei könnybe lábadtak.
A düh és a bánat úgy áradt szét a szívében, mintha átszakadt volna egy gát. Azok az emlékek és érzések rohanták le, amiket évek óta próbált elfojtani magában. Haru pillantása részvétet és megértést tükrözött, Zeha pedig vigaszra lelt ebben a megnyugtató pillantásban.
Miután a szülei és az emlékei elvesztése után Zeha árvaházba került, nem találta a helyét a világban. Azóta hozzászokott az egyedülléthez. Persze voltak napok, amikor kétségbeesetten hiányoztak neki a szülei. Ilyenkor csak csendben bebújt az ágyába és álomba sírta magát. Idővel azonban megtanulta, hogy nincs senki sem, aki megvigasztalná és felmelegítené a hideg szívét. Lassacskán pedig elapadtak a könnyei is. Rájött, hogy a sírás nem változtat semmin, ezért inkább megszabadult minden bánattól, amit a szülei miatt érzett.
Ám most, életében először, Zeha vigaszt kapott egy különös idegentől, akinek haja és szeme hamuszürke volt. Ahogy Haru keze hozzáért az arcához, hogy letörölje róla a könnyeket, Zeha ráébredt, hogy a férfi keze olyan hideg, mint egy szikla. De Zeha számára az érintés mégis melegnek tűnt.
Amikor abbahagyta a sírást, Haru felállt, és felé nyújtotta a kezét.
– Induljunk, drága gyermekem.
– Nem vagyok a gyermeked – morogta Zeha. – Hívj Zehának.
Azért elfogadta a felé nyújtott kezet.
– És hová megyünk? – kérdezte.
– Ha a beomok újra háborút indítanak… – kezdte Haru hosszasan nézve a hegy alatt elterülő Sin-sit, – akkor fel kell vennünk velük a harcot.
Haru továbbra is úgy tett, mintha a nem létező szakállát simogatná, amikor végül megszólalt.
– Olyan régen történt, hogy már nem emlékszem tisztán. Veled talán nem fordult még elő hasonló? – mentegetőzött. – Egy valamit azonban biztosan tudok. A beomok világa ott van a hely mögött, amit én őriztem, és azért létezem, hogy megakadályozzam őket abban, hogy idejöjjenek.
– Ja, igen, hát hogyne.
Kész, ennyi volt, elegem van belőle. Ez is csak egy újabb bolond. Zeha már épp kezdett hátat akart fordítani neki, amikor Haru olyasmit mondott, amitől megtorpant.
– Tisztában vagy vele, hogy január 16. minek a napja?
Január 16-a, a holdnaptár szerint. A szüleim halálának évfordulója. És a nap, amikor az a borzalmas incidens történt. Zeha azonnal megpördült, és megragadta Harut a gallérjánál fogva.
– Most rögtön mondj el mindent, amit tudsz! – követelte.
– Hallottál már a Látogatók napjáról?
A Látogatók napja…? Igen, ismerősen csengett valahonnan Zehának, mintha már hallotta volna ezt a kifejezést.
– A beomok január 16-án jönnek át ebbe a világba – folytatta tovább Haru, mire Zeha gerincén hideg borzongás futott végig, és szétáradt a testében. – Évente egyszer a beomok szabadon járhatnak-kelhetnek. Elvegyülhetnek az emberek között, és megehetik őket, hogy megszerezzék az életben maradáshoz szükséges energiát egy újabb évre.
Gyere, gyere. Hirtelen Zeha eszébe jutott egy rövid dalrészlet. Ezt a dalt hallgatta mindig, amikor kisgyerekként az apja ölében ült. Miért épp most jutnak eszembe ezek a szavak?
Zeha megrázta a fejét, és megpróbálta a gondolatai mélyére visszaszorítani a dalszöveget. Hiszen…
– Azt mondtad... embereket esznek?!
– Igen, nos, tudod, a beom törzs tagjainak emberekkel kell táplálkoznia, hogy életben maradhassanak az egyre halványuló árnyékvilágban.
– Az egyre halványuló árnyékvilág…?
– Az inwangi börtön – tisztázta Haru. – Egy mesterséges világ. A beomok átmenetileg hozták létre a túlélésük érdekében. Mivel nem valódi, nem maradhat fent örökké, éppen ezért van szükség áldozatra ahhoz, hogy fent tudják tartani.
– És mi lennénk az áldozat?
Haru komoran bólintott. Volt még valami, amit Zeha nem értett.
– De… nem azt mondtad az imént, hogy csak egy napig járkálhatnak szabadon? Ha csak egy napra szabadulhatnak ki, akkor mégis mivel magyarázod a városban történő eseményeket? Miért vannak még itt?
– Valaki feltörte a pecsétet.
– Az meg hogy lehet? – kerekedett el Zeha szeme. – Nem pont az lenne a dolgod, hogy megvédd ezt a világot a beomoktól? Nézz csak magadra, hiszen nincs semmi bajod! Miért nem teszed a dolgod?
Haru egy ideig szótlanul bámult rá. Zeha nem tudta mire vélni az arckifejezését, tűnt úgy, mintha Haru egyszerre sírna és mosolyogna.
– Te – szólalt meg végül Haru és lassan felemelte a kezét, hogy megérintse Zeha homlokát. – Te törted meg a pecsétet.
Zeha ekkor egy reccsenést hallott, mint amikor valami eltörik. Furcsamód a hang mintha a saját fejéből jött volna. Hirtelen fennakadtak a szemei, és tehetetlenül a földre rogyott. Haru csak állt ott és némán figyelte, ahogy Zeha a földre zuhan.
Egy hónappal ezelőtt, január 16. napján a holdnaptár szerint, éppen csak felért a Beom-sziklához és még kimerülten kapkodta a levegőt, amikor egy férfi alakja bontakozott ki előtte. Zeha homloka ráncba szaladt. Egyáltalán nem számított arra, hogy bárkibe is belebotlik majd itt. Egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát, majd felnézett, hogy alaposabban szemügyre vegye a férfit hátulról. Olyan magas volt, mint Zeha maga is, aki általában mások fölé magasodott.
Ekkor a férfi hirtelen megfordult, mintha megérezte volna magán a kutakodó tekintetét. Minden vonása koromfekete volt – a haja, a szeme, de még a bőre is. Barátságosan rámosolygott Zehára, amikor észrevette őt.
– Milyen régen találkoztunk már, Zeha. Nézzenek oda, hogy megnőttél!
Zeha összeráncolta a homlokát a mély hangot hallva. Ki ő? Még sosem találkoztam vele. Azonban amikor a férfi közelebb lépett hozzá és Zehának lehetősége nyílt jobban megnézni őt, rájött, hogy tévedett. Ó! Az apám barátja. Gyerekkoromban sokszor találkoztunk. Mindig kedves volt hozzám. Az idegenről alkotott benyomása azonnal megváltozott.
– Emlékszel még rám? Én vagyok az, Hupo.
– Igen, Hupo-ssi. Régen láttuk egymást. – Hupo ajka vigyorra húzódott, amikor Zeha mindenféle gyanakvás nélkül üdvözölte őt.
Zehának észre sem vette a furcsa fényt, ami megcsillant a férfi szemeiben.
– Hogy vagy? Sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon merre jársz. Be kell vallanom, nem volt könnyű megtalálni téged. Nagyszerű, hogy így egymásba futottunk, nem gondolod?
– Igen, tényleg az. – Zeha úgy érezte, mintha csak azért mászott volna fel a hegyre, hogy találkozzon ezzel a Hupo nevű fickóval.
– Miért nem ülünk le egy kicsit? – javasolta Hupo miközben elhelyezkedett a Beom-sziklával szemben. – Rengeteg pótolni valónk van.
Zeha követte a példáját, és ő is leült. Pillantása a sziklára tévedt – annyira vonzotta magára a tekintét, hogy képtelen volt elnézni róla.
– Emlékszel? Amikor kicsi voltál, az apád mindig egy dalt énekelt, miközben itt üldögélt.
– Egy dalt? – Zeha nem emlékezett erre.
– Hmm… – Hupo elgondolkodva figyelte őt. – Talán még nem?
– Tessék?
– Ó, semmi. Egyébként azt tudod, hogy az apád annak a beom törzsnek a tagja volt, ami a szikla mögött él, ugye?
Beom törzs? Mégis mit akar ezzel mondani? És az apám ahhoz a törzshöz tartozott…? Ó, hát persze! Igen, ő egy beom volt. Persze, hogy az volt, így igaz. És egy falu is állt ott, ahol a beomok éltek.
Zeha észre sem vette, hogy a valóság lassan más alakot ölt a fejében.
– Ott élünk egészen addig, míg el nem jön január 16. napja a holdnaptár szerint. Akkor szabadon járhatunk ezen a világon kedvünk szerint. De tudod, mi történt? – kérdezte Hupo, de nem várt válaszra. – Az anyád, a kapu őrzője, beleszeretett az apádba. És meggyőzte, hogy maradjon.
Valóban? Az anyám megakadályozta az apámat, egy beomot, hogy elmenjen innen.
– Állandóan egy dalt énekelt. Át-járó a címe. Ideiglenesen megnyitja a világunkba vezető átjárót és nyitva is hagyja. Így tudott az apád itt maradni az emberek világában ahelyett, hogy január 16. után visszarángatták volna a mi világunkba.
Az Át-járó dal.
– Te egy olyan apa gyermeke vagy, aki a beom törzshöz tartozott, és egy olyan anyáé, aki a gom törzsből származott. Lenyűgöző. Meglehetősen ritkán fordul elő ilyesmi.
Tényleg így lenne? Anyám a gom törzsből származott. Én meg ritkaságnak számítok.
Hupo tovább beszélt hozzá.
– Az apád sokszor elhozott téged erre a helyre és elénekelte a dalt. Még mindig nem rémlik?
Gyere, gyere. Zeha elméjében hirtelen visszhangot vert az apja mély, mormoló hangja. Egy szempillantás alatt megváltozott körülötte minden, és ő ismét az a kisgyerek volt, aki ott ült az apja ölében.
Gyere, gyere, siess ide, mielőtt a kapu bezárul, gyere gyorsan, hol vannak azok, akik nincsenek itt…?
Monoton dallam volt, ami valamiféle különös módon mégis kellemesen hangzott a füleinek. Ahogy énekelni kezdte a dalt az emlékkel együtt, teljesen elfeledkezett a külvilágról. Hupo mozdulatlanul ült és csendben figyelte, ahogy Zeha révült arccal énekel. Barátságos tekintete lassan kiüresedett, a helyét könyörtelen ellenségesség vette át. Ahogy a dal tovább folytatódott, Hupo érezte, hogy az életereje egyre erősebben járja át.
– Gyere, gyere…
Hirtelen reccsenés hangja hallatszott, és azzal egyidőben a szikla meghasadt, majd kettétört. Az átjáró kinyílt.
Egymás után özönlöttek ki a kapum a beomok törzsének tagjai, akiket az Inwang börtöne eddig magába zárt. Hupo szája elégedett mosolyra görbült.
– A kapu immár nyitva áll.
A beomok az égre emelték a tekintetüket, teljesen elárasztották őket az érzelmek, amelyek leírására nem léteztek megfelelő szavak. Végül pillantásukkal mind Hupót keresték. Az a rengeteg szempár, melyek egyszerre sugároztak hűséget és kegyetlenséget, parancsra várva szegeződött Hupóra.
A beomok ereje fokozatosan szivárgott ki a börtönből. Hupo is érezte, ahogy a teste köré fonódik, és a körmei is egyre hosszabbak és hosszabbak lettek.
– Itt az ideje, hogy újra elindítsuk a 4000 évvel ezelőtt félbehagyott háborút! – szólalt meg végül.
Abban a pillanatban sötét köddel telt meg a levegő és homokvihar támadt, ami beborította az egész területet, ahol a beomok sorakoztak. Aztán üvölteni kezdtek, mintha csak valami néma parancsszót hallottak volna, és már sebesen rohantak lefelé a hegyen, hogy minden irányba szétszóródjanak.
Hupo csak ekkor nézett újra Zehára, aki még mindig révülten énekelte a dalt.
– 4,000 évvel ezelőtt egy hozzád hasonló korcs miatt zártak be. – Leguggolt, hogy szemmagasságban legyen Zehával. – Annak az átjárót őrző sámánnak a vére folyik az ereidben. Ez azt jelenti, hogy talán te magad is képes vagy rá, hogy lezárd a kaput. Úgy tűnik, meg kell, hogy öljelek. – Ezzel Zeha mellkasába vájta hosszú, éles karmait.
Zeha felkiáltott és kezét a mellkasára szorítva zihálva talpra ugrott a fájdalomtól, amit a mellkasát feltépő karmok okoztak. Kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, amikoris tekintete összetalálkozott Haru hamuszürke pillantásával. A furcsa férfi ott ült mellette és szótlanul figyelte őt. Bár nem szólt egy szót sem, Zeha észrevette, hogy a szíve szép lassan lenyugodott, és visszaállt a normális ütemére.
Egy felfoghatatlan érzelem tört fel a szívéből.
– Hupo…
Végre sikerült összeraknia kirakóst, amit a szétszaggatott emlékei alkottak. Évekkel ezelőtt, amikor ő még kicsi volt, Hupo rájött, hogy az apja megtalálta a módját, hogy ebben a világban maradhasson, és január 16. után nem száműzték vissza az inwangi börtönbe. Hupo éveken át próbálta megtudni Zeha apjától, hogyan lehetséges ez. De, amikor a dolgok nem az ő terve szerint alakultak, meggyilkolta Zeha apját, és később pedig megölte az anyját is.
– Zeha!
Zeha most már arra is rájött, hogy az anyja kiáltásában több is rejlett. Mondott valami mást is.
– Fuss!
És így hát futott. Nem nézett hátra, csak futott. Futott Hupo elől, el a tragikus emlékei elől. Csak futott tovább.
Hirtelen szomorúság és bűntudat uralkodott el Zeha szívén.
– A beomok… a szüleim… – elcsuklott a hangja, a szemei könnybe lábadtak.
A düh és a bánat úgy áradt szét a szívében, mintha átszakadt volna egy gát. Azok az emlékek és érzések rohanták le, amiket évek óta próbált elfojtani magában. Haru pillantása részvétet és megértést tükrözött, Zeha pedig vigaszra lelt ebben a megnyugtató pillantásban.
Miután a szülei és az emlékei elvesztése után Zeha árvaházba került, nem találta a helyét a világban. Azóta hozzászokott az egyedülléthez. Persze voltak napok, amikor kétségbeesetten hiányoztak neki a szülei. Ilyenkor csak csendben bebújt az ágyába és álomba sírta magát. Idővel azonban megtanulta, hogy nincs senki sem, aki megvigasztalná és felmelegítené a hideg szívét. Lassacskán pedig elapadtak a könnyei is. Rájött, hogy a sírás nem változtat semmin, ezért inkább megszabadult minden bánattól, amit a szülei miatt érzett.
Ám most, életében először, Zeha vigaszt kapott egy különös idegentől, akinek haja és szeme hamuszürke volt. Ahogy Haru keze hozzáért az arcához, hogy letörölje róla a könnyeket, Zeha ráébredt, hogy a férfi keze olyan hideg, mint egy szikla. De Zeha számára az érintés mégis melegnek tűnt.
Amikor abbahagyta a sírást, Haru felállt, és felé nyújtotta a kezét.
– Induljunk, drága gyermekem.
– Nem vagyok a gyermeked – morogta Zeha. – Hívj Zehának.
Azért elfogadta a felé nyújtott kezet.
– És hová megyünk? – kérdezte.
– Ha a beomok újra háborút indítanak… – kezdte Haru hosszasan nézve a hegy alatt elterülő Sin-sit, – akkor fel kell vennünk velük a harcot.
Vége a 3. résznek.
.jpg)
0 Hozzászólás