Miyoung éppen az órái után tartott hazafelé. Egy végzős középiskolás diák mindennapjai még a titokzatos eltűnések és gyilkosságok közepette is változatlanok maradtak. Hirtelen baljós szélfuvallat kavarta fel a levegőt a sötét utcán, ahol éppen sétált. Néhány hónappal ezelőtt még szívesen járt erre a gyér kivilágítás ellenére, most azonban félelem telepedett a szívére. Fel kellene hívnom apát, hogy jöjjön értem, gondolta. Miközben elővette a telefonját, egy újabb süvítő széllökés érkezett. Miyong azonnal felnézett a telefonjáról, és szinte azonnal észrevette a hatalmas árnyékot, ám mielőtt akár csak egyet is pisloghatott volna, az már rá is vetette magát a lányra. Még egy pillanatot sem kapott arra, hogy megpróbáljon segítségért kiáltani. Fel sem fogta, hogy mi történt éppen, az árnyék már bele is vágott a fejébe az éles karmaival.
- Állj!
Miyoung még hallotta egy férfi kiáltását valahonnan a távolból. Pislogott, miközben a világ váratlan gyorsasággal forogni kezdett körülötte. Aztán minden elsötétült, ahogy élettelen teste a földre zuhant - már halott is volt.
A golyó, amit Zeha lőtt ki a pisztolyából, még csak meg sem karcolta a bestiát. A beom már el is tűnt a szeme elől és magával vitte a lefejezett lány testét. A lövés hangja ugyanakkor megállásra késztethette. Alakja újra kirajzolódott, ahogy visszafordult, hogy felkutassa a hang forrását. Zeha torkán felkúszott a rémület, miközben dermedten nézett farkasszemet a sötétben a szörny izzó, kegyetlen tekintetével. A beom rávicsorgott, kivillantva éles fogait. Csillogó agyarai készen álltak arra, hogy bármelyik pillanatban belemélyedjenek Zeha nyakába.
Zeha lerázta magáról a félelmet, és újra felemelte a karját, hogy a fenevadra célozzon. Hol vannak már a többiek? Azt ígérték neki, hogy támadni fognak, amint eltereli a beom figyelmét. Fel sem merült benne, hogy egy lány átsétálhat azon az utcán, ahol megbeszéltek szerint várnia kellett. Vajon hol lehetnek? Ám csupán az utcát megülő ,feszültséggel terhes síri csend szegődött mellé társként.
A beom hirtelen felmordult. Zeha pedig gyorsan újra rálőtt, de mindhiába.
A fenevad bosszúsan grimaszolt és félredobta a lány testét. Olyan gyors volt, hogy Zeha képtelen volt követni a mozgását. Épp újra meg akarta húzni a ravaszt, amikor a beom ott termett előtte a semmiből.
– Ne! – kiáltott fel rémülten.
A beom hatalmas karmai a nyaka köré kulcsolódtak, ahogy megragadta őt. Bár Zeha termetre nagyobb volt, a beom még így is sokkal erősebbnek bizonyult nála. A fenevad kegyetlenül vicsorgott, miközben felemelte őt a levegőbe, aztán Zeha már csak a derekába vájó éles karmokat érezte.
Egy nyíl suhant el mellette a levegőben és átfúrta a beom nyakát. Zeha rögtön kihasználta az alkalmat, és a saját fegyverét is beom nyakába döfte. A fenevad szorítása gyengülni kezdett, vette észre Zeha. Kapva a lehetőségen, gyorsan kiszabadította magát a szörny ujjai közül, és azonnal újratöltötte a fegyverét. Egyenesen a beom gyomrára célzott vele és meghúzta a ravaszt.
A beom nem adta fel, és tovább támadott, mígnem egy kötél tekeredett a nyakára, és a testét több kés szúrta át. Még a legerősebb beom sem lett volna képes túlélni egy ehhez hasonló támadássorozatot. A fekete köd rövidesen oszlani kezdett, és végre láthatóvá vált a beom, amint a földre rogyott. Zeha levegőért kapkodva vetett rá egy pillantást. Most, hogy az adrenalin kezdett kiürülni a szervezetéből, Zeha derekába éles fájdalom hasított. Azok a karmok biztosan mélyre vájtak, gondolta.

Amikor elszakította pillantását a testről, észrevette a csapatot, melynek tagjai már azon munkálkodtak, hogy elvonszolják a beom testét anélkül hogy akár csak egy egyszerű bocsánatkérést is kapott volna tőlük.
– Hé…!
A férfi, aki a beom nyaka köré tekeredett kötelet tartotta, Zehára emelte a tekintetét. Ő Seongjin, ugye? A férfi egyike volt a híres beomvadász csapatnak, a Tigrislepkéknek.
– A lány meghalt…
– Ja, tényleg. De neked ez azért jó, nem? Végül is technikailag ő mentett meg téged.
– Tessék?
– Légy hálás, hogy életben maradtál. Igen, adj csak hálát érte.
Zeha ekkor értette meg, hogy csalinak használták. Nem volt hajlandó azonban csak úgy elsétálni, meg akarta kapni a jussát a vérdíjból. Így hát vérző derekára szorította a kezét és feléjük sántikált.
– A részemet akarom.
Seongjin gúnyosan felnevetett.
– Hé, srácok. Ti is hallottátok, mit mondott?
– Mekkora idióta. Tűnj el innen, kölyök – nevetett fel az egyikük.
– A részed? Haha! Egyáltalán csináltál valamit?
– Idejöttél és megpróbáltál levadászni egy beomot azzal az nyomorult fegyverrel… Pff. Megőrültél?
Kigúnyolták, hangosan nevettek rajta. Zeha elvörösödött dühében, és durván megragadta Seongjint a gallérjánál fogva.
– Azt mondtam, a részemet akarom.
Seongjin válaszul előbb gúnyosan rámosolygott, majd belenyomta az ujját Zeha sebébe. Zeha fájdalmában felkiáltott, és érezte, hogy a térdei megrogynak. Seongjin többször is brutálisan belerúgott az arcába és a hasába. Zeha túl gyenge volt ahhoz, hogy visszavágjon. Nem tehetett mást, mint hogy összegömbölyödve próbálta védeni magát, amennyire tudta.
– Mit képzelsz magadról?! – köpött egyet Seongjin. A nyála Zeha arca mellett ért földet.
– Micsoda idióta.
– Komolyan, néhányan teljesen megfeledkeznek arról, kik is valójában, ha egy kis pénzt látnak.
A férfiak még mindig gúnyosan nevettek, miközben elsétáltak. Zeha pedig ebben a pillanatban döbbent rá, hogy elhamarkodottan cselekedett. Számítania kellett volna erre, amikor fenntartás nélkül beleegyeztek, hogy üres kézzel csatlakozzon a csapathoz.
– Gyermek, érted már, hogy miért kell előbb megedződnöd? – csendült fel egy hang.
A következő pillanatban fekete tornacipők jelentek meg Zeha homályos látóterében. Haru volt az.
– Szerinted, képes leszek beomokat vadászni… ha edzek?
Ez volt Zeha első találkozása egy beommal. Még annál is erősebb volt, mint amire számított. Olyan gyorsan mozgott, hogy még szemmel tartani is alig tudta, nemhogy harcolni vele. Arra is rájött, hogy a Tigrislepkék csapata amiatt tudott sikeresen beomokat levadászni, mert mindig használtak egy csalit, ahogyan most őt is. Zeha viszont velük ellentétben nem akart ártatlanokat kihasználni.
– Az edzés valóban fontos, de… – Haru elcsendesülve kinyújtotta felé a kezét, Zeha pedig lassan belekapaszkodott és hagyta, hogy Haru egy erős mozdulattal felhúzza. A másik egy pillanatig tanulmányozta Zeha zúzódásokkal teli arcát, majd megcsóválta a fejét. – Először inkább meg kellene találnod a társaidat.

***

– Kérlek… m-ments meg…
Do-geon nem értette, mi történt.
A barátai azt mondták neki, ne siessen, és csak vezessen óvatosan, még akkor is, ha késésben van. Ezzel akarták jóvá tenni azt, hogy minden találkozójukra ő érkezett meg először. Emiatt most az egyszer nem sietett…
És katasztrofális látvány fogadta, amikor végül megérkezett a motorjával a megbeszélt helyre. A teherautó, amin rajta akartak ütni, összeroncsolódva feküdt az úton, tele horpadásokkal. Több test hevert mindenfelé az úttesten, még csordogált belőlük a vér. Azok, akik távolabb voltak a teherautótól, még alig észrevehetően lélegeztek, de mindenki más, aki közel volt hozzá, túl súlyos sebesüléseket szenvedett. Látszólag úgy tűnt, mintha néhány pillanattal korábban felrobbant volna itt valami. Do-geon azonban jól tudta, hogy ez nem robbanás volt.
Az emberek letépett karjai és lábai, és egyéb nyomok is arra utaltak, hogy ezt valami erős dolog művelte. Fenevad mart bele a fogaival a testekbe és marcangolta szét őket. Do-geon biztos volt benne, hogy a beomok tették mindezt, azok a szörnyek, amiktől mindenki rettegett. Észrevette a barátait a szétszórt testek között. Elsőként Kyungsoo-ra talált rá, aki még lélegzett. Távolabb volt a közvetlen helyszíntől, így kevesebb sérülést szenvedett, de a teste jóformán kettészakadt. Do-geon tisztában volt azzal, hogy barátja már nem sokáig bírja.
– Kyungsoo… Térj magadhoz! Menni fog, gyerünk. Nézz rám.
Kyungsoo szemei fennakadtak.
– Ne, Kyungsoo! Figyelj rám. Nézz rám. Nézz a szemembe! – Do-geon arcán vízcseppek gördültek le, miközben gyengéden megütögette barátja arcát. Kyungsoo tekintete újra kitisztult egy rövid ideig.
– Do-geon… - Kyungsoo elmosolyodott, vér színezte be a száját. – Ne sírj.
Do-geon észre sem vette eddig, hogy ő sírt. Azt hitte, esőcseppek hullanak a haldokló barátjára.
– Legalább előtted értünk ide… ezúttal. Minden rendben. – A haldokló ember vigasztalta az élőt. – Mi megyünk el elsőként… semmi gond… te… használd ki az időt… Minden oké… tényleg…
Ennyi volt. A szemei most nem akadtak fenn. Kyungsoo arcán mosoly ült még most is, miközben az élet elszivárgott a testéből. Úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felugrana, hogy azt kiáltsa: „Tádá! Meglepetés! Csak vicc volt az egész, és videóra vettelek!”
De többé már nem nyitotta ki szemeit. Do-geonnak pedig nem maradt más választása, minthogy otthagyja őt, és folytassa a keresést a holttestek között. Csak egyet, könyörgöm. Csak az egyiküket. Nem érdekel, milyen állapotban vagy. Csak, kérlek… legyél életben.
– Geon… Geon oppa… – hallotta meg.
Azonnal a gyenge, halk hang felé sietett.
– Gahyeon!
Do-geon meglepetésére a lány még életben volt, pedig közvetlenül a teherautónál feküdt. Borzasztó állapotban volt. Az alsó teste összeroppant a teherautó súlya alatt.
– Olyan furcsa, oppa. Nem tudok mozogni…
– V-várj egy pillanatot, oké? – próbálta bátorítani őt. – Megpróbálom elmozdítani.
Do-geon esetlenül felült és megpróbálta felemelni a járművet. Ez a nyamvadt nehéz, arannyal megrakott fémdoboz talán egy arasznyit, ha elmozdult.
– Oppa… oppa… – Gahyeon hangja egyre gyengébb lett. – Oppa… nem akarok… meghalni… nem… Oppa…
Do-geon levegő után kapkodva ébredt fel. Nehézkesen vette a levegőt. Minden este újra és újra átéltem azt a borzalmas incidenst álmaimban. A vér keserű szagával megtelt levegő, a fájdalmas nyögések, szétszórodott húsdarabok mind ott élt az emlékezetében. És a barátai kétségbeesése.
A drága barátai, akikkel annyira közel álltak egymáshoz, hogy gyakorlatilag egy család voltak.
Soha nem hibáztatták őt. Azonban Do-geon úgy gondolta, talán könnyebb lett volna, ha mégis.
– Nem akarok meghalni. – Gahyeon utolsó szavai újra visszhangoztak a fülében.
Do-geon felült. Az egész teste fájt, miután ezen a rozzant kanapén aludt ebben a lepukkant épületben. De nem volt vesztegetni való ideje. Még félálomban volt, de nem felejtette el ellenőrizni, hogy a pisztolya még mindig ott volt-e az övéhez rögzített pisztolytáskában. Miután visszacsúsztatta a helyére, megdörzsölte az arcát. Véraláfutásos szemei vörösen villantak meg ujjai között.
Ki foglak nyírni titeket, beomok. Mindannyiótokat meg fogom ölni.

***

Ugyan Maro volt Hupo jobb keze, nem volt elégedett azzal, ahogyan a főnöke intézte a dolgokat. Nem bánthatjuk a gyerekeket, a nőket, sem pedig azokat, akik keményen dolgoztak az életükben, de akkor mégis kit kéne megölnünk?
Megvetette az embereket. Annak a hitszegőnek a vére csörgedezett az ereikben, aki elárulta a saját fajtáját. Az ő árulásuk, a vágyuk, hogy ezen a világon uralkodjanak, volt az, ami arra kényszerítette őket, a beomokat, hogy évezredekig azon a mocskos helyen éljenek.
– Csótányok… – dohogta, miközben kinézett az elhagyatott épület ablakán.
Ki akarta irtani ezt az emberekkel teli világot. Nem elégedett meg annyival, hogy egyszerűen megölje őket. Nem. Azt akarta, hogy ők is pontosan annyit és úgy szenvedjenek, ahogy Maro fajtája is. Ez volt az ár, amit meg kellett fizetniük őseik bűneiért. Nem érdemelték meg, hogy csak úgy boldogan élhessék az életüket.
Váratlan neszre figyelt fel. Maro érzékeny fülei észlelték a mozgást a sötétben, aztán kivette a feketébe öltözött alakot, aki felé közeledett. Fekete ködöt idézett meg maga köré, hogy elrejtőzzön benne, majd az idegen felé vetette magát.
Értetlenül nézett körbe. Elvileg le kellett volna vágnia a férfi fejét. De… akkor mi történt?
– Nocsak, nocsak… rettentően udvariatlan megtámadni valakit, aki csak beszélgetni jött, nem gondolod?
Mire észbe kapott, Maro a földön találta magát. Erősen pislogott, miközben a titokzatos férfire bámult. Még csak nem tartott neki sokból, hogy Marót a földre dobja. Nem olyan, mint a többi ember. Már láttam valahol. De mindegy is.
Maro megvillantotta a karmait és ismét próbált a férfira támadni, de az újra könnyedén leterítette őt. A férfi Maro karjára lépett, és elmosolyodott, miközben egy fekete legyezővel takarta el az arcát.
– Beszélgessünk egy kicsit – szólalt meg továbbra is szelíd hangon. – Van egy ajánlatom számodra. Hidd el, tetszeni fog neked.