7Fates: CHAKHO 5. fejezet (Wattpad)
CHAKHO
5. fejezet: Valami furcsa és rémisztő
Három hónap telt el, és Zeha azóta már megbánta, hogy nem vette komolyan Haru szavait. Meglehetősen alábecsülte a Haru által említett kiképzést azzal, hogy azt hitte, csak egy egyszerű edzésről van szó. Nem is tévedhetett volna ennél nagyobbat. Az edzés egy harminc mérföldes kora reggeli futással kezdődött, amit fekvőtámaszok és guggolások kemény körei követtek. Amikor Zeha már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, Haru még megkövetelte tőle, hogy ötszázszor suhintson egy bottal, mielőtt úgy döntött, hogy végeztek.
Ezzel azonban csak a kiképzés fizikai része ért véget aznapra.
– Most pedig ülj le és koncentrálj! Élesítened kell az érzékeidet, hogy rálelj a benned lakozó erőre.
– Lövésem sincs, hogy miről beszélsz.
– Csak tegyél egy próbát - nógatta őt Haru.
És Zeha meg is próbálta, jóllehet a végén elnyomta az álom. Haru erre egy kötéllel megcsapkodta a vállát.
– Most nincs idő szunyókálásra, Zeha. Beomokra akarsz vadászni, vagy talán nem?
– Még szép, hogy akarok! De ez hülyeség. Ettől nem leszek erősebb. Mármint vannak, akik sokkal többet edzenek, mint én, és mégsem képesek levadászni ezeket a vadállatokat. Én sem vagyok jobb náluk.
– Te különleges vagy. És ez a kiképzés segít majd, hogy kellően elég erőssé válj.
Jó néhány napig eltartott, mire Zeha végre bízni kezdett Haru meggyőződésében. Magas termetének köszönhetően Zeha kemény munkájának sokkal hamarabb meglett az eredménye, mint ahogy az általában lenni szokott. Egy kis idő elteltével a fizikai alapkiképzést, amely korábban hosszú órákig eltartott, sokkal rövidebb idő alatt elvégezte, és már ezerszer is képes volt suhintani a botjával. Amikor a fa, amin az ütéseit gyakorolta, végre kettétört, úgy döntött, elérkezett az idő, hogy leváltsa a fegyverét. Ezt még Haru javasolta korábban.
– Ami azt illeti, jó pisztolyt szerezni nem lesz egyszerű. És még ha lenne is pisztolyod, pocsékul célzol – magyarázta Haru. Bár nem örült annak, amit hallott, Zeha belátta, hogy Harunak igaza volt. – Feltűnt, hogy csak akkor lőttél, amikor a beom már földet ért az ugrást követően. Ha ilyen stílusban harcolsz, egy kard sokkal előnyösebb fegyver lesz számodra.
– Tényleg úgy gondolod, hogy egy kard elég lesz ehhez? Hiszen villámgyorsak.
– A testalkatod lehetővé teszi, hogy ellökd őket, amikor elérnek hozzád. Esélyed lesz, ha felfelé lendíted a kardodat. Ráadásul én is itt vagyok, hogy segítsek neked.
Zeha alaposan szemügyre vette Haru sovány testét. Vajon tényleg tud majd segíteni nekem? Hiszen ránézésre még csak fegyvere sincs. A gondolatai az arcára is kiülhettek, és Haru pedig könnyedén leolvasta őket, mivel egy gyors mozdulattal homlokon pöccintette Zehát.
– Milyen különös tekintet. Miért érzem úgy, hogy alábecsülsz engem?
– Jól olvasol az emberekben, ezt meg kell hagyni. De nem kellene neked is valamilyen fegyver?
– Ez elég lesz – lengette meg Haru finoman a derekát ölelő kötél végét.
Úgy tűnt, Zeha tévedett azzal kapcsolatban is. Mindeddig azt hitte, hogy Haru csak valamilyen divathóbortból viseli a nyaka és a dereka köré tekerve.
– Mire való ez? Megkötözi a beomokat, amiket elkapok, hogy aztán el tudd vinni őket a Yisal-toronyba? – A kétkedés nyilvánvalóan kihallatszott Zeha hangjából.
Haru csak elvigyorodott a megjegyzésre.
– Majd meglátod.
***
Hae-yoon egész testében remegett, miközben kilesett a keskeny nyíláson. A szülei kétségbeesett kiáltásai, amelyekkel arra kérték, hogy meneküljön, és a testvére sírása is elhalt a másik szobában.
Ösztönösen tudta, hogy ez rossz előjel. Hogy ők mind… mindannyian meghaltak. Borzongás futott végig rajta.
Mindenki meghalt… A szívét szomorúság helyett azonban félelem töltötte el. Három hónap telt el azóta, hogy először megjelentek a beomok. Időközben a tél véget ért, és beköszöntött a tavasz. Korábban még azt hitte, hogy minden visszatér majd a normális kerékvágásba, ahogy váltják egymást az évszakok, a dolgok azonban csak még rosszabbra fordultak, különösen a régi városrészben.
A fenevadak egyre nagyobb számban jelentek meg a 3. kerületben, ahol ő maga is élt. Gyakran fordult elő, hogy emberek haltak meg vagy tűntek el miközben éppen aludtak, vagy ettek. Ennek ellenére a rendőrség és a katonaság sem sietett a segítségükre. Nos, technikailag segítettek. Ám már csak akkor jelentek meg, amikor már minden véget ért és nem volt mit tenni.
– Mégis mivel foglalkozik a kormány miközben itt emberek halnak meg nap mint nap?
– Miért nem küldenek ki katonákat a környékre mielőtt a gyilkosságok megtörténnek?
– Mindig túl későn jönnek. Mégis mit kellene tennünk, ha csak akkor jönnek, amikor már mindenki halott?!
Az emberek egyre többet panaszkodtak a kormányra, és végül elkezdtek elköltözni. Sorra egymás után hagyták el a 3. kerületet. Hae-yoon is azok közé tartozott, akik el akartak menni, és követni akarta a példájukat. Az apja azonban hajthatatlan volt.
– Van bármilyen fogalmad arról, mennyit kellett dolgoznom, mire kifizettük az adósságunkat, hogy meg tudjuk venni ezt a házat? Hiszen éppen csak most fizettük ki! Nincs itt semmi, amitől tartani kellene. Az emberek végül felül fognak kerekedni ezen a helyzeten. A rendőrök vagy a katonák előbb-utóbb megjelennek majd, hogy rendet tegyenek. Nézd, egyszerűen kizárt, hogy majd csak tétlenül végignézik, ahogy Sin-si romokba dől. Hiszen a Yisal Csoport is itt van a városban.
Míg az édesapja a városban és a kormányban bízott, addig az anyja pedig Hae-yoon apjában hitt. Végül pedig mindketten meghaltak. És most rajtam a sor.
Miután végre beismerte magának a tragikus valóságot, amit a családja halála jelentett, Ha-yoon zokogni kezdett. Még nem akarok meghalni! El akart menni a barátaival a vidámparkba, leérettségizni és élvezni az egyetemet. Arról álmodott, hogy munkát szerez magának a Yisal Csoportnál, és az első fizetéséből ajándékokat vesz a családjának.
Reccs—
Hae-yoon valami rémisztő hangot hallott. Egészen közelről jött. Olyan volt, mintha egy fenevad vagy egy gép hangja lenne, de nehéz volt pontosan megállapítani. Azonnal a szájára szorította a kezét, amikor a szekrény keskeny résén át meglátott egy árnyékot elsuhanni.
Ne! Valami belépett a szobába. Nem! Nem akarok meghalni. A félelem egy szempillantás alatt a hatalmába kerítette. Minden erejével próbálta visszatartani, hogy felsikítson rémületében. Ez a titokzatos lény talán még a szívének heves dobbanásait is hallhatja. Hae-yoon borzasztóan félt.
A szörnyeteg már itt volt a szobában. De amit a nyíláson keresztül Hae-yoon megpillantott… nem egy beom volt.
Ez a lény teljesen más alakot öltött, mint azok a bestiák, amelyeket a vadászok az interneten és a tévében bemutattak. Bár emberi teste volt, az arcán több szempár is sorakozott. Orra és szája azonban nem volt. Hegyes végű fülei olyanok voltak, akár a nyúlé, és lába úgy nézett ki, mint egy sáskáé. Mi-mi ez…?
Majdnem felsikoltott a látványtól. Ehhez hasonló groteszk lényt eddig csak filmekben látott. Hae-yoon kétségbeesetten nyelte le a kitörni készülő sikolyát. Akaratlanul is nyelt egy nagyot, amivel halk zajt keltett. Alig lehetett hallani. A szörnyeteg azonban még erre is felfigyelt.
Az éles sáskalába egy gyors mozdulattal felhasította a szekrény felső részét. Hae-yoon még épp időben húzta le a fejét, néhány hajtincset azonban még így is sikerült levágnia a szörnynek. A lány nézte, ahogy a haja a padlóra hullik. Nem akarok meghalni.
Amikor a lény éles lábával átszúrta a hátát, és kettévágta a szívét, Hae-yoon még utoljára azért az emberért kiáltott, aki a legjobban hiányzott neki.
– Anya…
***
Zeha a 3. kerület utcáin sétált, karddal a kezében.
– Mi történt ezzel a hellyel?
Habár ez a kerület sosem számított elegáns belvárosi területnek, de tiszta és élhető hely volt.
– Most meg romokban hever.
Több olyan házat is látott, amibe betörtek és magára hagytak. Néhány ajtó még mindig tárva-nyitva állt, miután a fosztogatók átkutatták a helyet és elvittek mindent, ami csak használható volt. Az utcák tele voltak szeméttel és betontörmelékkel. Ennek ellenére mégis úgy tűnt, mintha a káosz ellenére továbbra is laktak volna a házakban.
Zeha elgondolkodva nézett körbe.
– Nem gondolod, hogy ez furcsa?
– Mire gondolsz?
– Amikor a beomok lejöttek a hegyről, az egész városban voltak támadások. Mostanában viszont mintha egy-egy területre koncentrálnának. Az első kerületre, majd a másodikra. Most pedig erre.
Haru hümmögött.
– Csak azt mondom, hogy a hadseregnek be kellene avatkoznia és segítséget nyújtania, amikor észrevesznek egy ilyen mintát. De nem tesznek semmit. Mindenhol csak a vadászok tűnnek fel.
Kétség sem fért hozzá, hogy ez a minta tényleg megkönnyítette a vadászatot, de Zeha nem tudta elhessegetni gyanúját, amit a rendőrség és a katonaság tétlensége ébresztett benne. Mintha csak hagynák, hogy feláldozzák az embereket.
Hirtelen egy távoli lövés hangja hasított a levegőbe. Zeha azonnal felemelte a kardját, miközben Haru megragadta a nyakában pihenő kötelet.
– Erre tart valami – jelentette ki Haru a távolba meredve.
Bármi is volt az, abból az irányból közeledett. A semmiből homokvihar kerekedett pontosan azon a helyen, ahová Haru nézett. Szélsebesen tört magának utat egyenesen feléjük. Zeha a kardját a kezében tartva indult meg az érkező bestia felé. A lény nem lassított annak ellenére sem, hogy Zeha rátámadt. Mintha csak azt gondolta volna, hogy ezt az embert könnyedén félre tudja lökni az útjából.
Nem, ha rajtam múlik! Közvetlenül az ütközés előtt Zeha megállt, és az erejét a lábaiba összpontosította. Még csak meg sem tántorodott az ütközéstől. Észrevette a szörny egy nyugtalan pillantását. Zeha nem szalasztotta el a lehetőséget, felemelte a kardját, és lesújtott vele.
A pengéje átlósan felfelé hasított, és mélyen a bestia derekába vágott. Hiába próbált azonnal elhátrálni, már túl késő volt. Zeha támadásának puszta ereje elég volt hozzá, hogy átvágja a fenevad bordáit, tüdejét, és végül a szívét is.
A bestia hitetlenkedve meredt rá. Mély, dühös morgást hallatott. Még utoljára megpróbálta megpróbálta Zeha testébe mélyeszteni a karmait, de ő könnyedén kitért a támadás elől. Kihúzta a kardot a lény testéből és egy mozdulattal levágta a fejét. A bestia szája még mindig tátva volt felfedve éles fogait, amikor a feje a földre hullott.
– Ott van!
– Arra ment!
Amikor meghallotta a távoli kiáltásokat, Zeha megrázta a vérrel pettyezett kardot majd megfordult, hogy lássa a felé szaladó embereket. Három vadász volt az. A lepkét ábrázoló tetoválás alapján, amit a nyakukon vagy a karjukon viseltek, arra következtetett, hogy a Tigrislepkék tagjai lehetnek. Az egyiküket fel is ismerte, Seongjin volt az.
A vadász megállt előtte és rábámult. Elvigyorodott, amikor ő is ráismert Zehára.
– Nocsak, hát újra egymásba futottunk. – mondta, majd az embereire nézett. – Hé, emlékeztek még erre a fickóra? Ő az a kétbalkezes.
– Persze, én emlékszem. Ő az a nagyfiú, aki úgy bánik a fegyverrel, mint egy amatőr, nem?
– Letettél a pisztolyról, mi? És mi a helyzet ezzel a karddal? Azt hiszed, ezzel képes leszel felvenni a harcot a beomokkal?
– Micsoda pancser – gúnyosan nevetgéltek, Zeha azonban nem reagált, csak visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe.
Eközben Seongjin felemelte a beom fejét a földről.
– Ez a te műved?
– Igen.
– Szóval tényleg tudsz bánni a karddal, mi? – tűnődött. – De csak mázlid volt. Már sebesült volt, amikor elinalt.
Zeha magában igazat adott neki, ő is észrevette, hogy a beom valóban lassabb és gyengébb volt a megszokottnál.
– Mindegy is, ezt most elvisszük. Ügyesen elvágtad a nyakát, de te is tudod, hogy megy ez: aki kapja, marja. – Ezzel Seongjin elfordult, kezében a beom fejével.
– Állj meg ott, ahol vagy.
Seongjin figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetést és ment tovább, mire Zeha azonnal utána sietett és megragadta a vállánál. A többi vadász válaszul azonnal felemelte a fegyverét és Zehára célzott.
– Lám, lám. Nagyot dobott az önbizalmadon, hogy elkaptál egy beomot – mosolyodott el Seongjin, láthatóan egy cseppet sem érezte magát megfélemlítve. – Nem megmondtam, hogy már sebesült volt? Te sem gondolhatod komolyan, hogy képes vagy győzni ellenünk, csak mert megöltél egy sérült állatot, ugye?
– Nem akarok veletek harcolni. Csak add ide a fejet, és tűnjetek el.
Seongjin felnevetett.
– Hé, srácok, hallottátok, mit mondott? Azt mondta, adjam neki a fejet, és tűnjünk el.
A másik két vadász is felnevetett vele együtt.
Mi olyan vicces ezen? Zeha hideg tekintettel figyelte Seongjint és a társait.
– Hé, te. – Az egyikük meglökte a vállát.
Zeha azonban meg se rezzent és egy tapodtat sem mozdult, amivel alaposan zavarba hozta a férfit.
A vadász pillanatnyi meglepettségét hamar felülírta a tudat, hogy ők voltak erőfölényben, és elsötétült arccal nézett vissza rá.
– Húzz innen és játssz máshol vadászosdit. – figyelmeztette Zehát. – Ez a kerület a miénk.
– A kerületek nem állnak senkinek sem a tulajdonában. Ezt pedig én öltem meg, tehát az enyém. Hagyjátok itt, és elengedlek titeket.
– Hogy mi? Elengedsz minket? Meghibbantál, vagy mi? – A férfi felnevetett és a társai felé fordult, mielőtt hirtelen megpördült, hogy egy ütést mérjen Zehára.
Az ütés tökéletes volt, csak éppen rossz helyre érkezett. Zeha könnyedén megállította a csapást a tenyerével. Erősített a szorításán, mire a férfi ujjai egy reccsenéssel eltörtek. A vadász felordított fájdalmában, és kétségbeesetten próbált szabadulni, de hiába. Zeha ajka fesztelen mosolyra húzódott, miközben figyelte, ahogy a férfiak összerezzennek.
– Én szóltam előre, hogy hagyjátok itt a fejet, és akkor hagylak titeket elmenni.
Vége az 5. résznek.
.jpg)
0 Hozzászólás