CHAKHO

Vannak fegyvereik, először azokat kell hatástalanítanom. Zeha gyorsan megragadta a pisztolyt a jajgató férfi derekánál és a földre hajította, majd rátaposott, darabokra zúzva azt. Csak ezután engedte el a fickó kézfejét, amit még mindig a szorításában tartott, és keményen gyomron rúgta őt, amitől a férfi hátrarepült és nagy erővel a földre zuhant. 

Ezzel még nem ért véget a küzdelem. Egy gyors ütést mért a közelben álló férfi arcára. Reccs! – az állkapcsa törésének hangja még ott visszhangzott Zeha fülében, amikor szinte ugyanabban a pillanatban lesújtott Seongjin csuklójára, amikor a vadász megpróbálta előrántani a pisztolyát, ami ettől földre esett. 

Zeha ezt is azonnal széttaposta a lábával, majd kissé lehajolt és hasba vágta Seongjint, amitől a férfi háta egy nagy puffanással csapódott a falnak. Felnyögött fájdalmában, amikor Zeha egy ütést mért a fejére is. A fickó, akinek korábban eltörte az állkapcsát, remegve emelte fel a pisztolyát, de Haru kötele lecsapott rá és a csuklójára tekeredve megbénította őt. Haru odasétált és felvette a fegyvert, amit a férfi elejtett.

– Micsoda hitvány tárgy – méltatlankodott elfintorodva.

Zeha a feszült helyzet ellenére elmosolyodott a kényszeredettnek tűnő megjegyzésen. Bár ez csak egy mosoly volt, Seongjin láthatóan úgy értelmezte, Zeha valaki másnak jelzett vele.

– K-kérlek, ne öljetek meg!

Zehának egyáltalán nem állt szándékában megölni őt. Meghökkenten bámult Seongjinre, aki nem sokkal korábban még őt akarta megölni, és aki most a saját életéért könyörgött Zehának.

– Miért ne?

– Me-ert nem vagyok beom… Ha megöltök, bűnözővé váltok.

– Egy kismadár azt csiripelte, hogy a csapatod ártatlan embereket mészárol le. Feltételezem, még emlékszel arra, hogy nem is olyan régen engem is csalinak próbáltál felhasználni.

– Ez… ez a kölcsönös együttműködés lényege, nem igaz? – nevetett fel erőltetetten Seongjin. – Komolyan azt hiszed, hogy meg akartalak ölni? Megmentettelek volna, mielőtt még túl késő lett volna. És lám, itt vagy, élsz és virulsz.

Zeha egy pofonnal csitította el.

– Szólíts uramnak!

– Igen, persze… rendben, uram. Bocsánat. Kérem… kegyelmezzen nekem. Mostantól… mostantól soha többé nem ártom bele magam a vadászataiba.

Zeha jól tudta, hogy ez nem volt több üres ígéretnél, és ha elengedné őt, Seongjin valószínűleg összefogna másokkal, hogy bosszút álljon rajta. De… Seongjin ember volt. Zeha képtelen lett volna kioltani egy ember életét, főleg úgy, hogy már a beom megölése is rettentően különös érzéssel töltötte el, mivel annyira hasonlított az emberekre. Emlékeztette magát arra, hogy azért volt itt, hogy beomokra vadásszon, nem pedig emberekre. Ellenben azt is szerette volna, ha a figyelmeztetés egyértelmű a férfi számára. Megfordult, és Harura nézett.

– Mit tegyek? – fordult oda Haruhoz.

– Mi nem emberekre vadászunk. – jelentette ki Haru. – Úgyhogy ne lépd át a határt, egyszerűen csak küldd el.

– Oké – nézett vissza vészjósló arckifejezéssel Seongjinra. – Ne akard, hogy még egyszer elkapjalak. Ha ez megint előfordul, nem ígérem, hogy csak a beomokat fogom levadászni.

– K-Köszönöm, uram. Többé nem állok az utadba!

Seongjin azonnal talpra ugrott. Bár kissé megszédült és ettől megingott, hamar összeszedte magát, és a társai kíséretében elsietett. Miután eltűntek, Zeha felvette a földön guruló beom fejet. Nem volt épp kellemes látvány, különösen a kivillanó agyarakkal, de tudta, hogy jelentős összeget ér és a Yisal Toronyban található Beomvadászati Irodában busásan megfizetik majd érte. A pénz még jól fog jönni a későbbiekben.

– Induljunk, Haru.

A beom teste értéktelen volt. Zeha már éppen elindult volna Haruval, amikor váratlanul egy ismeretlen hang szólalt meg a közelükből.

– Hű, az elég menő volt.

A hang a tetőről jött, ezért Zeha felnézett és hunyorogva próbálta megtalálni a forrását. Az erős napfény miatt csak az ismeretlen alak körvonalát látta, de azt meg tudta állapítani, hogy a fickó elég nagydarab volt. Még nálam is magasabb. Ki lehet ez?

A férfi leugrott a tetőről. Meglehetősen fürgének bizonyult a termetéhez képest. Zehának végre alkalma nyílt, hogy jobban megnézze az ismeretlen arcát. Barna haja és a vastag szemöldöke alatt sötéten villant meg a szeme, amely töprengő kifejezést kölcsönzött neki. Az orra, mintha csak kifaragták volna, kecses volt és hegyes. Meglehetősen jóképű volt. A hivalkodó kabátja, valamint a nyakán és mellkasán látható tetoválások is vonzották a tekintetet.

Ez lenyűgözte Zehát. Ráadásul úgy tűnt, a pasas nagyjából vele egykorú lehetett.

– Te meg ki vagy?

– Nem tudom, van-e értelme elárulnom a nevemet – kezdte az ismeretlen –, de Do-geonnak hívnak.

Különös érzés lett úrrá Zehán. Mi történt? Abban a pillanatban, hogy összetalálkozott a tekintetük, Zeha szíve egy nagyot dobbant. Ha pontosabban akarta volna leírni, inkább vérpezsdítő élménynek mondta volna. Mi baj van velem? Megőrültem? Kellemetlenül érezte magát amiért egy férfi ilyen érzéseket vált ki belőle.

Do-geon ekkor oldalra döntötte a fejét, és a mellkasa bal oldalához nyúlt. Elgondolkodó pillantással követte a mozdulatot, majd megint Zehára emelte a tekintetét. Ráncba szaladt a homloka, ahogy egyenesen Zeha szemébe nézett.

– Úgy érzem, mintha épp most estem volna szerelembe.

Zeha szeme kikerekedett a meglepetéstől. Elképesztő, hogy mindketten ugyanazt érezték!

– Mi ez az egész?

– Én… én nem érdeklődöm a férfiak iránt!

– Én sem. Na mindegy – nevetett fel Do-geon, és felemelte a pisztolyát.

Zeha meglepődött, de válaszul odanyúlt a kardhüvelyhez a derekán. Do-geon pisztolya közvetlenül a beom fejére célzott, amit Zeha tartott a kezében.

– Az az enyém.

– De ezt én kaptam el – ellenkezett Zeha.

– Én voltam az, aki megtalálta és megsebesítette. Emiatt tudtad olyan könnyen elkapni. Nézd meg magad.

Do-geon a Tigrislepkék tagjaival ellentétben logikusan és észszerűen érvelt. Furcsa módon Zehának kifejezetten szimpatikus volt ez a fickó. Olyan érzése volt, mintha már régóta ismerné. És valóban, a halott beom testén két golyónyom is látszódott, amelyek alátámasztották Do-geon szavait. A dereka közelében érte a döntő találat.

– Látod, ugye? – kérdezte Do-geon vontatottan. – Na, most akkor mi lesz? Engem is megversz, mint azokat a fickókat?

– Nem.

Zeha nem akart vele harcolni. Ehelyett némán átadta a fejet Do-geonnak, aki egy enyhe biccentéssel megköszönte. Éppen indulni készült, amikor Zeha megszólította.

– Én Zeha vagyok. Ő pedig Haru.

– És?

– Szükségem van egy csapatra. Egy erősre, mint a Tigrislepkék. Csatlakozz hozzánk.

– Nem akarok.

– Miért nem? Neked is egyszerűbb lenne csapatban, mint egyedül, nem? Ha a pénz miatt aggódsz, kitalálunk valami mego-

– Nem a pénzről van szó.

Do-geon szemei elhidegültek. Ám Zeha még így is látta a szomorúságot és fájdalmat, amelyek ott rejtőztek a szemeiben. A szomorúsága olyan nyilvánvaló volt, hogy szinte Zeha is megérezte. Do-geon ugyanolyan gyorsan elhessegette az érzést, mint ahogy eluralkodott rajta. Miután visszanyerte nyugalmát egyenesen Zeha szemébe nézve megszólalt.

– Többé egy csapat tagja sem akarok lenni.

– Többé?

– Én most megyek – fordított hátat Do-geon.

Zeha azonnal utána kapott és megragadta a karját. Do-geon arca eltorzult.

– Nézd, hiába próbálkozol, nem tudsz meggyőzni, hogy-

– Akkor csak add meg a számodat – vágott a szavába Zeha.

– Mégis minek? Miért kellene neked a számom?

– Sosem tudhatod. Talán valamikor, amikor egyedül harcolsz, szükséged lesz a segítségünkre…

Do-geon hümmögött és összehúzott szemekkel méricskélni kezdte Zeha és Haru párosát. A srác, akivel beszélt, még nagyon fiatalnak tűnt, de magas volt és fürge. Másfelől viszont Haru továbbra is meglehetősen törékenynek tűnt, ahogy a különös ruhájában némán álldogált mellettük. Do-geon elgondolkodott azon, vajon egyáltalán tényleg tudnának neki segíteni, ha a helyzet megkívánná, mielőtt arra a következtetésre jutott, hogy talán nem is lenne olyan rossz ötlet. Ha nem is áll össze velük egy csapatba, vészhelyzet esetén még jól jöhet, ha van kihez fordulni.

És ami azt illeti, nem találta őket ellenszenvesnek. Sőt, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érezte, mintha egy régi barátjával beszélgetne.

Így hát elővette a telefonját.

– Mondd a számod.

***

– 100 millió von – mormogta magában halkan Zeha, miközben a bankszámla-egyenlegét ellenőrizte. – Látod ezt, Haru? 100 millió won! Azaz egészen pontosan 100 millió és 121.520 von.

Zeha olyan áhítattal tartotta a telefont a kezében, miközben a számjegyeket mutatta, mintha valami szent dolog lenne. Haru azonban hátát a falnak vetve ült és amikor beszélni kezdett, egyértelműen kihallatszott a hangjából a közömbössége a téma iránt. Inkább a távirányítóval kapcsolgatott a tévécsatornák között.

– Mit számít ez, ha még egy kardot sem tudsz venni belőle?

Egy beom fejéért 50 millió won jár jutalomként. 

Nem is olyan régen látogattak el legelőször a cserepiacra, hogy a begyűjtött vérdíjon vásároljanak valamit. Ahogy a beomvadászok száma emelkedett, a városban egyre több piac nyílt, ahol különféle fegyvereket és védőfelszereléseket árultak, amelyekre a vadászatokhoz volt szükség. Azok, akik nem voltak elég bátrak, vagy nem voltak olyan képességeik, amelyeket a vadászat megkívánt, az ilyen cserepiacokon üzleteltek. A fegyverek között akadtak olyanok, amelyet az emberek feljavítottak, és nagy erővel bírtak, emiatt meglehetősen borsos áron cseréltek gazdát.

Zeha egy árvaházban nőtt fel és részmunkaidős állásokkal kereste a meg a kenyérre valót, ezért 50 millió won meglehetősen nagy izgatottsággal töltötte el. Úgy számolta, hogy ennyi pénz elég lesz valamilyen alap fegyverre és védőfelszerelésre.

Mint kiderült, nagyot tévedett. 

A piacon árult fegyverek ára jócskán meghaladta a 200 millió wont is. Bármi, ami hasznosnak ígérkezett, 4-500 millió vonba került, míg a különleges fegyverekért csillagászati összegeket fizettek az árveréseken. Zehának nem sok választása maradt, így kénytelen volt egy olyan kardot venni, amelyet általában a kezdő vadászok használtak.

Az a szóbeszéd járta, hogy egyes fegyverek olyan titokzatos erővel bírtak, ami megkönnyítette a vadászatot. Amikor ezt meghallotta, azonnal Haru kötele jutott az eszébe, és feltételezte, hogy az is ezek közé a fegyverek közé tartozik. A beomok megjelenése óta rendkívüli mennyiségben gyártottak ilyen fegyvereket. Mi van, ha a jövőben az emberek is különleges képességekre tesznek szert? 

– Ez akkor is 100 millió von… Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyi pénzem lesz. Nézd, mennyi nulla van benne. El tudod ezt inni?

Haru elhúzta a száját.

– Kicsinyes dolgokra fogod pazarolni, ha így elragadtatod magad. Amire most igazán szükségünk van, az egy olyan kard, ami nem törik el. A mostani kardod darabokra fog hullani egy harc után.

– Igen – nevetett zavartan Zeha. – Igazad van.

Egy pillantást vetett a falnak támasztott kardra. Eddig még csak három beom ellen tette próbára a kardot, de a pengéjén máris rengeteg sérülés nyomát viselte. Sőt, már egy kisebb repedés is megjelent rajta. Ránézésre úgy tűnt, hogy darabokra törik már attól is, ha Zeha csak a kezébe fogná. A kard már a legutóbbi harcban összetört volna, ha nem lett volna Haru kötele és az ereje.

– De mit tehetnék? – dünnyögte. – 100 millió vonból csak erre futotta.

– Ez az! – szakította félbe Haru, aki eddig az egész beszélgetés alatt közömbösnek tűnt, most azonban meredten bámulta a tévét.

Zeha megfordult, és megnézze, mi keltette fel Haru figyelmét. A híradóban éppen egy múzeumról beszéltek.

– Ez kell nekünk.

– Mi? A hírolvasó? – értetlenkedett Zeha. – El akarsz rabolni egy valakit?

Vége a 6. résznek

Ugrás a következő részre