7Fates: CHAKHO 7. fejezet (Wattpad)

 

7Fates: CHAKHO 7. fejezet Wattpad borítókép

CHAKHO

7. fejezet - Az ezeréves kard

Harut láthatóan frusztrálta, hogy Zeha félreértette a szavait és nem bírta megállni, hogy ne ingassa a fejét bosszúságában.
– Dehogy is, nem a nőt. Te… nem láttad? – kérdezte. – Meg tudjuk nézni újra?
– Azt hiszem, később vissza tudjuk keresni az interneten…
– Remek, várjunk akkor.
Így hát várakoztak. Egymással szemben ültek és szótlanul bámulták a telefonjukat.
– Ez egy kicsit kínos így, nem?
– Pszt!
– Nem fogjuk lekésni az ismétlést attól, ha beszélgetünk.
– Kedves gyermekem, olyan vagy, mint egy nyugtalan kis madárfióka, ami folyton csipog.
– Hé – szólt sértetten Zeha. – Mégis mikor szoktam-
– Pszt!
Zeha magában morgott Haru hajthatatlansága miatt, végül azonban engedett és makacsul csendben maradt. Legyen. Egy szót sem fogok szólni mostantól. Így hát Zeha összeszorította ajkait, megfeszítette magát és addig dobolt az ujjaival, amíg a köztük feszülő csend már-már elviselhetetlenné vált. Rövidesen végül mégis megtörte a hallgatást.
– Pontosan mit is kellene megszereznünk? 
– Nem vagyok benne biztos. De van valami… – Úgy látszott, Haru sem tudta igazán, hogy mit is akart. – Várjunk még egy kicsit és nézzük meg újra. Akkor már biztosan tudni fogom.

Haru még vagy egy tucatszor frissítette az oldalt, mire végre feltöltötték a híradást, amit korábban nem sikerült elcsípniük teljesen. Egy gyilkosságról számoltak be benne, amit egy 5. kerületi múzeumban követtek el. Hat turista és a múzeum hét alkalmazottja vesztette életét. Zehát némileg meglepte a beszámoló. Azt hitte, a hírekben már nem tudósítanak arról, ha a beomok embereket ölnek meg, mert már nincs akkora hírértéke. Arra következtetett, az áldozatok magas száma lehet az oka annak, hogy a mostani eset mégis bekerült a hírekbe.
A riportban ekkor bevágtak egy videót, ami a múzeum belső tereibe engedett betekintést. Zeha felismerte a videót, egy dokumentumfilmből vették át.
– Ez az! – kiáltott fel Haru.
Zeha azonnal megnyomta a gombot, amivel megállította a lejátszást. A képernyőn különféle történelmi fegyvereket és védőfelszereléseket lehetett látni éppen, amelyeket a múzeum egyik tárlatán állítottak ki. Haru felemelte a kezét és rámutatott valamire. Egy kardra, állapította meg Zeha, aminek szemmel láthatóan igencsak jót tett volna egy alapos élezés.
– Ez az, ami nekünk kell – jelentette ki állhatatosan Haru.
– Ez…? –  hitetlenkedett Zeha. –  Mégis minek?
– Nem tudom megmagyarázni. De az a megérzésem, hogy muszáj megszereznünk.
Zeha nem értette Harut. A kard, amire mutatott, látszólag meglehetősen régi és törékeny volt, úgy nézett ki, mintha egyetlen ütés is elég lenne ahhoz, hogy darabokra hulljon. Még az az ütött-kopott kard is jobb választásnak tűnt nála, ami jelenleg a birtokában volt.
Azonban bízott a társában.
Az elmúlt három hónap alatt Haru edzései révén Zeha megfelelő légzéstechnikákat és számos más készséget sajátított el, melyek segítették a harcok során, és olyan szintre sikerült elérnie a fejlődésében, amit korábban el sem tudott volna képzelni. Már azon is elgondolkodott, hogy talán nem is az edzésekben, hanem pusztán Haru közelségében rejlett a hihetetlen fejlődésének magyarázata. Így hát nem volt szüksége további magyarázatra. Ha Haru választása erre a kardra esett, Zehának kétsége sem volt afelől, hogy tényleg szükségük volt rá.
A kérdés csak az… hogyan szerezzék meg?

Több emberrel is végeztek abban a hatalmas múzeumban, ami arra utalt, hogy nem egyetlen beom lehetett az elkövető. Zeha úgy gondolta, hogy valószínűleg több bestia is lehetett a környéken, és lesben állva csak a lehetőségre vártak, hogy újabb áldozatokra vethessék rá magukat.
És nem szabad elfeledkezni arról a tényről sem, hogy a kard a város tulajdonában állt.
Az rendben van, ha egyszerűen csak elveszem? Mi lesz, ha beindul a riasztó?
– Indulás, Zeha – siettette Haru, mit sem törődve a Zeha szívében dúló belső vívódásról.
– Várj, hé. Tényleg biztos vagy benne, hogy kell nekünk? – fogta vissza Zeha. – Ha elkapnak minket, rács mögött találjuk magunkat, ugye te is tudod?
– Az a kard hozzánk tartozik.
– Ezt meg hogy érted? –  ráncolta össze a homlokát. – Tisztában vagy vele, hogy nem minden a miénk, amit csak akarunk…
– De az hozzánk tartozik.
– Haru, lassan tényleg nem ártana megtanulnod, hogyan működünk mi, emberek– 
– Ez miért fontos most? – vágott közbe Haru hirtelen és a tekintete hideggé vált. – A beomok már itt vannak. És jelenleg még nincsenek a teljes erejük birtokában. Feltételezhetően még nem sikerült maradéktalanul áthozni az erejüket a saját világukból. Mit gondolsz, mi lesz, ha a világukba vezető átjáró teljesen megnyílik és felerősíti az erejüket? Szerinted mi történik majd akkor?
Még nincsenek is a legjobb formájukban? Egek! Haru szavai hatására bizony jeges rémület futott végig Zeha gerincén. A beomok már most is borzasztóan erősek voltak. Olyannyira, hogy naponta haltak meg emberek annak ellenére, hogy ők voltak létszámfölényben. És a beomok a városrészeket is lerombolták sorra egymás után.
– Zeha, még egy alacsonyabb szintű beommal is alig tudod felvenni a harcot – csóválta a fejét Haru. – Még azok a beomvadászok is csak csapatban mernek kiállni egyetlen szörnyeteg ellenében. Te tényleg azt hiszed, hogy bárkinek is sikerült már valaha leteríteni egy közepes vagy magasabb szintű beomot?
– Egy közepes szintű beomot…? Azt akarod mondani, hogy léteznek magas szintű beomok is?
– Hupo is egy közülük, vele már találkoztál – világított rá Haru. – És a közeli szövetségesei is azok.
– És ezt… ezt miért csak most árulod el nekem? – hitetlenkedett Zeha.
– Azért, mert… – Egy grimasz torzította el Haru arcát. – Még nem emlékszem teljesen mindenre. Abban azonban teljesen biztos vagyok, hogy…
Elkomorodva csendesedett el.
– Még nem teljes az emlékezetem. Amiben viszont teljesen biztos vagyok az az, hogy… – egy pillanatra elhallgatott és a telefon képernyőjén látszódó fekete kardra szegezte a pillantását. – Abban a pillanatban, amikor megláttam ezt a kardot, visszatért az emlékeim egy része. És kijelenthetem, hogy a mi, mármint… a te kezedben van a helye.

***

Zeha fekete bomberdzsekit és sapkát vett fel, mielőtt egy maszkkal  még eltakarta az arcát. A múzeumban mindenhol voltak kamerák, ezért ügyelnie kellett rá, hogy ne tudják beazonosítani. Haru is követte a példáját, és azokat a ruhákat viselte, amiket Zeha egy használt ruhaboltból szerzett be neki.
– Miért nem rejted el azt a kötelet?
– Túlságosan feszengesz. Aki ilyen sok mindenen aggodalmaskodik, sosem fog nagy tetteket végrehajtani.
– Nekem megfelel. Én nem is akarok nagy tetteket véghez vinni, szóval, gyerünk, rejtsd el szépen a kabát alá.
Haru megdörzsölgette a kabát alól kilógó kötelet, ami erre megrövidült és eltűnt szem elől.
– Miért kell egyáltalán ilyen ruhákat hordanunk? – panaszkodott. – Kényelmetlenek.
– Jobbak, mint a túlméretezett, lobogó ruháid.
– Az én ruháim módfelett kényelmesek, köszönöm szépen. Te is rájössz majd, ha egyszer kipróbálod. Nagyon szellősek…
– Ezt most hagyjuk, jó? Csak figyelj oda, hogy ne csapj zajt a múzeumban. Próbáljunk meg minél halkabban besurranni és ellopni azt a kardot.
– Te csak saját magad miatt aggódj.
Zeha még vetett egy gyors pillantást Harura, mielőtt kissé összébb húzta magát, és csendben belépett a múzeum főkapuján. Nem is sejtették, hogy egy csoport figyelte őket, miközben beosontak az épületbe. 

A Tigrislepkék tagjai voltak azok, akik nem akartak lemaradni róla, ha megjelennének itt a fenevadak.
– Ezek a tolvajok egyetlen lehetőséget sem hagynak ki – bosszankodott Seongjin.
– Ez tökéletes időzítés a számukra. Fogalmad sincs, mennyien vannak köztük odakint, akik vadásznak adják ki magukat.
– Tessék?
Seongjin büszke volt arra, hogy vadász volt. Az elsődleges szempont, természetesen, a pénz volt. Azonban azt is szerette volna, hogy csodálják őt, amiért segít az embereknek. Amikor megemlítette, hogy a Tigrislepkék tagja, az emberek tisztelettel és áhítattal fordultak felé. Ez az imádat pedig olyasvalami volt, amit azelőtt soha nem kapott meg, amikor azzal töltötte az idejét, hogy videojátékokkal játszott az internetkávézókban.
A beomok megjelenése a gyengék számára káoszt és rettegést hozott magával, de a hozzá hasonló emberek számára ez a káosz a színpadot jelentette. Tulajdonképpen azt is lehetne mondani, hogy Seongjin hálás volt a beomoknak. Máskülönben a szüleim sosem tudták volna meg, mire vagyok képes. Ahogy az a semmirekellő bátyám sem.
Amióta feltűntek a beomok, azok az emberek, akik arra születtek, hogy vadászokká váljanak, észrevették, hogy képességeik napról napra fejlődnek és az erejük is növekszik. Seongjin sem volt kivétel. Ő maga is érezte, ahogy folyamatosan erősebbé válik. De az a kölyök…
Még jól emlékezett Zehára. Eleinte azt hitte, hogy Zeha csak egy nagydarab srác, csupa izom és zéró értelem, semmi több ennél. Ám a második találkozásuk mindent megváltoztatott. Zeha olyan erős volt, hogy Seongjin egy pillanatra még azt is kétségbe vonta, hogy tényleg ő volt az, akivel korábban találkozott. Hogy a csudában lett ennyire erős ilyen gyorsan? Van valami különbség közte és közöttünk?
Seongjin megrázta a fejét. Nem, biztos csak valami trükk volt. És felkészületlenül is ért akkor…
– Uram!
A kiáltás kiszakította Seongjint a gondolataiból. Sűrű, sötét köd kezdett formálódni az épület bejáratának szélénél. Szinte átláthatatlan volt és nagy kiterjedésű, amire csak egyetlen magyarázat létezett.
– Egynél többen vannak.
A beomok legalább négyen voltak. Ahogy ők maguk is. Arra a következtetésre jutott, hogy esélyük sincs egyszerre négy szörnnyel is szembe szállni. Talán jobb lenne, ha elmenekülnénk. De az sem változtatott volna semmin. A beomok sosem hagyták, hogy a prédájuk kiszabaduljon a karmaik közül. Már biztosan észrevettek minket. Mindjárt itt lesznek. Seongjin gyorsan végigpörgette  fejben a lehetőségeiket és próbált valamiféle megoldást találni. Hirtelen eszébe jutott az a két betörő. Gonosz mosoly terült el az arcán. 
Ha valami elterelné rólunk a beomok figyelmét, az jócskán megkönnyítené a vadászatot.

***

Zeha számításaival ellentétben senki sem őrizte a helyet. A múzeum teljesen elhagyatott volt, úgy tűnt, a város már lemondott róla. Nem voltak itt sem emberek, sem pedig beomok. A hatóságok nyilván arra a következtetésre jutottak, hogy a közvélemény erősen elítélné őket, ha további őröket állítanának be a műtárgyak védelmére, csak azért, hogy aztán áldozatul essenek a fenevadaknak.
– Még szerencse, hogy senki sincs itt – rendelkezett Haru. – Nézzünk körül és szedjünk össze mindent, ami hasznos lehet.
Zeha úgy gondolta, pont úgy beszélt, mintha éppen vásárolgatni készült volna egy áruházban.
– Tudod, van egy mondás arról, hogy bölcsen válasszuk meg a barátainkat – sandított a társára.
– Ó, igazán? Értem.
– Erre itt vagyok én, és jó úton járok afelé, hogy bűnözővé váljak miattad.
– Egy bűnöző – ismételte meg Haru a szót ízlelgetve. – Párszor már megmondtam neked, az a kard a miénk.
Zeha sóhajtva megrázta a fejét és felkaptatott a második emeletre vezető lépcsőkön. A gyér megvilágítás szerfelett kísérteties hangulatot kölcsönzött a múzeumnak. A folyosón lépdelve Zeha észrevett egy táblát, amin az állt: „Az ősi kor”. Pont itt őrizték a kardot.
Belépett a terembe, és végigfuttatta a pillantását a kiállított tárgyakon, miközben megpróbált visszaemlékezni rá, hogy a tárlat melyik részén található a kard a videó alapján. Rövid keresgélés után végül megtalálta. A hosszú kard a falra akasztva lógott. Teljesen fekete volt, a markolattól a kardhüvelyen át egészen a pengéig. Alatta egy kis cédulát látott, amelyen az állt: „Ezeréves kard”.
– Hé, Haru. Ez itt a… – fordult meg Zeha és rögtön el is hallgatott, amikor észrevette, hogy Haru már nem áll mellette. Egy kicsit távolabb állt tőle és le sem vette a tekintetét valamiről, ami a falon lógott. Egy íj volt az.
Ő akart idejönni olyan sietősen, most meg…
– Hé, gyere ide… – Zeha azonban ezúttal sem fejezte be a mondatot. Rögtön megérezte, hogy valami nincs rendben. Bármi is volt az, érezte, ahogy a hideg végigszalad a gerincén. Mielőtt észbe kapott volna, libabőrös lett a karja. Eddig még csak egyszer fordult elő vele ilyesmi.
Mintha ő is ugyanúgy megérzett volna valamit, Haru a kötélre csúsztatta a kezét, és gyanakvó pillantással az ajtó felé nézett.
És akkor... megjelent a beom.


Vége a 7. résznek

0 Hozzászólás