Weverse Magazine | A BTS nagyon szereti az ARMY-t
A BTS nagyon szereti az ARMY-t, és természetes, hogy mindent megteszünk azokért, akiket szeretünk, nem?
[Weverse Magazine, 2024. július 10.]
Az interjút készítette és a cikket írta: Oh Minji
Ahogy azt a debütálásának 10. évfordulóján megígérte, Jin legelső dolga, amint leszerelt a hadseregből, az volt, hogy a Weverse LIVE-on keresztül beszélgessen az ARMY-val. Másnap pedig személyesen is köszöntötte őket a BTS FESTA-n, amely az együttes debütálásának 11. évfordulóját ünnepelte. Jin félretette minden leszerelést követő tervét azokat leszámítva, amelyek ARMY-val kapcsolatosak, és nyolc napig megállás nélkül dolgozott, egyetlen pihenőnapot kivéve. Mégis, őszintén mosolygott, és világossá tette, számára nincs semmi megterhelő abban, hogy ilyen sokat dolgozik annak érdekében, hogy megmutassa a rajongóinak, mennyit jelentenek neki. „De ez természetes dolog számomra, tudod? Ezt jelenti szupersztárnak lenni.”
Gratulálok a katonai szolgálat befejezéséhez!
Jin: Olyan érzés, mintha csak eltávozáson lennék, és vissza kellene mennem a bázisra. Még mindig nem érzem, hogy tényleg leszereltem volna. Eléggé zavarba ejtő. Megkérdeztem a barátaimat, és azt mondták, hogy egy-két, esetleg három hónap múlva elmúlik ez az érzés. Azt mondták: „Majd meglátod, még akkor is azt fogod mondani, hogy haza akarok menni, amikor már rég nem kell.” És tényleg így van! (nevet)
Ezek szerint tehát továbbra is tartod magad ahhoz a napi rutinhoz, amit a seregben szoktál meg?
Jin: Még mindig álmos vagyok este 10-11 körül, de vissza kell állnom a munkarendemre, így néha későn fekszem le vagy reggel öt órakor kelek fel. Úgy tűnik, egész gyorsan visszaszokok. Körülbelül nyolc nap telt el a leszerelésem óta, és eddig csak egy olyan nap volt, amikor nem dolgoztam.
Ez nem volt megterhelő?
Jin: Ez természetes számomra, tudod? Mert szupersztár vagyok. (nevet)
Nos, Mr. Szupersztár, igaz, hogy a BTS Dynamite című száma szólt a leszerelésedkor? És láttam RM-et melletted szaxofonozni. (nevet)
Jin: Nem is tűnt fel, hogy mellettem játszik, és csak később, a videót látva tudtam meg, hogy a Dynamite szólt. Kiképző őrmesterként dolgoztam, és megszoktam, hogy az ilyen leszerelési és bevonulási ceremóniákon mindig a hadsereg zenekarának hangfelvételéről szól a szaxofon. Szóval, amikor zenét hallottam, csak feltételeztem, hogy ez is a szokásos leszerelési zene. Könnyeztem, és tisztelegnem kellett itt-ott, mert ott voltak az újságírók, és annyira elérzékenyültem, hogy észre sem vettem. Aztán oldalra néztem, és megláttam Namjoont, és csak arra gondoltam: „Huh?” Tipikus Namjoon volt, de valami nagyon fura cuccot viselt! (nevet) Olyan volt, mint: „Ez mi? Na mindegy, köszönöm, hogy eljöttél. Jól van, Namjoon, menjünk, menjünk.”
Te voltál az egyetlen katona a csapatban, amikor bevonultál, de most te vagy az egyetlen civil.
Jin: Igen, de a srácok állandóan azt mondogatták, hogy annyira irigyek, és a menedzsment csapat tagjai, akik mindig körülöttünk vannak, azt mondták, még soha nem látták őket ennyire őszintén irigynek. Mindegyiküknek ott volt az irigy pillantás az arcán, mondták. Szóval nem dicsekedtem, csak sokat ugrattam őket. Annyira jó volt látni, hogy felhúzták magukat. Körülbelül 30 percig folytattam ezt. (nevet)
Azon a napon, amikor leszereltél, megölelted az újabb katonákat, és azt mondtad nekik: „Jól csináltuk.” Szerintem ez azt mutatja, mennyire elkötelezett voltál a katonai szolgálatod alatt. És valószínűleg nagyszerű rangidős katonaként is viselkedtél, mivel egyes jelentések szerint az egyik újonc sírt.
Jin: Nem csak az az egy srác sírt – az egész barakkunkból sírtak, és még azok is, akik alattam voltak, sőt, akik alattuk voltak. Az egész barakk könnyezett. Nem mindenki sír elbúcsúzáskor, nyilvánvalóan, de ha jó vezetők távoznak, akkor könnyek is hullhatnak. Az én esetemben ez inkább a népszerűségem miatt történt, mintsem azért, mert jó vezető voltam. (nevet) Mindannyian kiképzőtiszt-helyettesek voltunk, és kevesen voltunk. Csak 25-en, és egyszerre maximum hat-nyolcan voltak a mi barakkunkban. Volt egy srác, aki csak négy évvel volt fiatalabb nálam, és Hobival egyszerre vonult be, így ő is csak négy hónappal később csatlakozott hozzám. Nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk a tíz hónap alatt.
Mi volt a titkod, hogy ennyire népszerű voltál?
Jin: Elköltöttem a katonai fizetésemet, sőt, annál is többet, hogy ételt vegyek mindenkinek. (nevet) Sokan közülük épp csak betöltötték a 19-et, és még soha nem dolgoztak, de én anyagilag jobban állok, így azt mondtam nekik: „Jól kell enned, hogy egészséges maradj. Gyere, én állom”, és fizettem az ételüket. Annyi sült csirkét, csokpalt1 és pizzát vettem nekik, hogy később már rájuk is untak. Még más barakkokból is elvittem embereket barbecue-zni. Néha viccelődtek, és azt mondták: „Kim őrmester, ma semmit sem csináltál, csak aludtál?” Erre én mondtam: „Melyik barakkban vagy? Ma este vacsorázni akartalak vinni, de így már nem jössz!” Aztán persze bocsánatot kértek: „Elnézést, uram!” – mondták. Ehhez hasonlóan ugrattuk egymást, és végül így is vettem nekik vacsorát. (nevet) Így aztán a csapatomban istennek hívtak, és ezt nem dicsekvésből mondom. Amint megláttak, azt mondták: „Imádjátok őt!” (nevet)
A leszerelésed alkalmából írtak neked üzeneteket, az egyikben az állt, hogy olyan gyakran vettél nekik ételt, hogy már nem is emlékeznek az összes menüre, amire meghívtad őket. Nem könnyű magadról [sem] gondoskodni a seregben, szóval mi motivált arra, hogy így gondoskodj a többi katonáról?
Jin: Azok a srácok mindig nagyon jól bántak velem, és emiatt végig mosollyal az arcomon szolgáltam, és azt mondtam nekik: „Nem baj, ha hibázol. Nem csináltál semmi komoly hibát. Őszintén, attól, hogy hat hónappal korábban csatlakoztam, még nem vagyok jobb nálad. Már tíz éve vagyok a szórakoztatóiparban, és még mindig rengeteg dolgot nem tudok. Én is hibázom – mindenki hibázik.” Csak egyetlen egyszer veszítettem el a türelmemet.
Mi történt?
Jin: Az egyik katona valamit rosszul csinált, de tovább viccelődött, és azt mondta: „Majd megoldom, uram”, erre én azt mondtam neki: „Rendben van, ha hibázol. Nem mintha én mindent tudnék. Én is hibázom. De ha egy felettesed mond valamit, legalább tegyél úgy, mintha figyelnél. Nem szórakozhatsz így továbbra is. Értem én – mindenki más. De legalább meg kellene értened azt, hogy miért hibáztál. Még egyszer megmutatom, hogyan kell csinálni, de ne idétlenkedj tovább.”
Nagyon kedves voltál a juniorjaiddal! Nem csoda, hogy istennek hívtak. (nevet)
Jin: A velem egy beosztású katonák is nagyszerűek voltak. Mire a szolgálatunk felénél jártunk, már senki sem adott be panaszt az anonim tippládába, és mind a tisztjeink, mind pedig a katonák 98 vagy 99 százalékra értékelték az elégedettségüket. Azt hallottam, hogy ez általában csak 38 vagy 40% korül szokott lenni. Mindenki nagyon féltékeny volt a csapatunkra. Azt mondták, hogy mi igazán jól kijöttünk egymással.
Fogadni mernék, hogy mindenki sajnálta, amikor elmentél a hadseregből, nem csak az újabb újoncok. (nevet) És elnyerted az „elit katona” címet is, igaz?
Jin: Ez táboronként változik, de nálunk minden alkalommal, amikor újoncok érkeztek, lehetőségünk volt fegyverekkel gyakorolni. Így én is gyakorolhattam a lövészetet, és mindig végeztem saját magamnak felüléseket vagy fekvőtámaszokat, így fokozatosan egyre erősebb lettem. Futnunk kellett az újoncokkal, és a kiképző őrmesterek nem maradhatnak le, szóval addig kényszerítettem magam, hogy fussak, amíg jobb nem lettem benne. Amikor azon dolgoztam, hogy megszerezzem ezt a címet, a rangidős katonák mind körém gyűltek, és azt mondták: „Ne vacsorázz, mert a gyomrod ugrálni fog, és nem fogsz tudni holnap futni.” Én meg mondtam, hogy csak egy kicsit fogok enni, de ők azt mondták: „Ne. Vagy ha muszáj, fogd vissza magad egyetlen kanálnyira.” Aztán másnap reggel azt mondták: „Ma van a nagy nap. Ne igyál több vizet.” Én meg mondtam, hogy „Csak egy kortyot!” Ők meg: „Jó, egy kortyot, de nem többet.” Aztán azt mondták: „Itt van valami, amitől nem fogod érezni, amikor a lábaid fájnak, és így jól tudsz majd futni”, és teljesen beborítottak engem fájdalomcsillapítóval2.
Úgy tűnik, nagyon szerettek téged ott. Ez megmutatja, milyen jó voltál hozzájuk is.
Jin: Mit mondhatnék? Csak cuki vagyok. (nevet)
A hadseregben szerettek a társaid, most pedig, hogy leszereltél, a rajongóid, az ARMY szeret téged, akikkel nemrég személyesen is találkoztál a BTS FESTA-n.
Jin: Amikor a hadseregben vagy, rengeteg korlátozás van érvényben, és semmi sem a tiéd, ami nem mindig könnyű. De amint színpadra léptem, ott voltak előttem a rajongóim, a saját mikrofonom és fülmonitorom, és minden pont olyan volt, mint ahogy arra emlékeztem. Olyan volt, mintha hazajöttem volna. Mindenki elképzeli, milyen lehet sztárnak lenni, hallani, ahogy az emberek szurkolnak neked a színpadon. Én már tudom, milyen érzés, és ez olyasmi, amit idővel visszanyerhetek, de a hadseregben nem éreztem ezt. Szóval, amikor visszajöttem, olyan volt, mintha azt mondtam volna: Ez az — a szívdobogás, az izgatott idegesség, a tömeg üvöltése.
Milyen érzés volt újra színpadon lenni, és hallani azokat az éljenzéseket?
Jin: Lehet, hogy a rajongók nem szeretnék ezt hallani, de nagyon próbáltam nem hagyni, hogy az érzés eluralkodjon rajtam. Úgy értem, ez azonnal a leszerelésem utáni napon volt. Nem volt sok időm gyakorolni, és nagyon régóta nem énekeltem. Attól féltem, hogy ha elkezdek énekelni, túlságosan elérzékenyülök, és túlságosan az érzelmeim hatása alá kerülök, könnyekben török ki. Jó előadást kellett nyújtanom a rajongóknak, így nem engedhettem meg magamnak, hogy annyira meghatódjak, hogy ne tudjak énekelni. Szóval szándékosan felhangosítottam a fülmonitoromban a hangerőt, hogy elnyomjam az érzelmeket, és az első dal alatt behunytam a szemem. Valójában még egy cheongsimhwan3 (koreai hagyományos nyugtató hatású pirula) próbát is végeztem kifejezetten azért az előadásért. (nevet)
Mi az a cheongsimhwan próba?
Jin: Tudtam, hogy a szívem majd hevesen fog verni, amikor színpadra lépek, ezért kipróbáltam egy cheongsimhwant, amikor visszatértem a bázisra egy kis szabadság után. Előre ki akartam tapasztalni, hogy ha beszedem, kiszárítja-e a torkom vagy sem, és hogy mennyire képes megállítani a szívverésemet. Végül nagyon kiszárította a torkom, és attól féltem, hogy esetleg elmegy a hangom, amikor énekelni próbálok, így gyorsan kerestem valami mást, amit helyette be tudtam venni azon a napon. A szívem azonban továbbra is őrülten vert.
És mégis, mindezek ellenére, elénekelted a Super Tuna második versszakát is a legelső alkalommal. És mindössze egy nap felkészülés után.
Jin: A dal már készen volt, így csak folyamatosan hallgattam a második versszakot. De valójában még így is látszik, mennyire ideges voltam. (nevet) Ja! És keményen dolgozom az új albumomon. Szerencsére a srácok mind befejezték a saját albumukat, mielőtt bevonultak volna, és most Jiminé jön ki. Ezért arra gondoltam, hogy jobb, ha nem várok túl sokáig, hogy az enyém is megjelenjen az övé után, szóval azon dolgozom, hogy gyorsan elkészüljön. Jó lenne szerepelni néhány varietéműsorban is. És mivel ARMY olyan régóta nem látta az arcomat, szerettem volna, hogy valahol jól láthatóan megjelenjen, ezért kifejezetten a lehető legnagyobb hirdetőtáblákra vettem ki hirdetési helyet.
Megcsináltad mindezt és a BTS FESTA-t is a leszerelésed utáni napon, mindössze nyolc nap alatt?
Jin: Így szokásom. Nem hagyod abba a légzést csak azért, mert rossz a levegő. (nevet) Úgy voltam vele, hogy meg kell csinálni, amit meg kell, még ha nem is a legjobb körülmények között.
Azt mondtad, hogy a BTS FESTA az egyik olyan dolog, amit soha nem hagynál ki. Biztosan folytatnod kellett a gyakorlást, amikor eltávozáson voltál a hadseregből, a szünetek alatt, amikor ott voltál, sőt, még közvetlenül a leszerelésed után is. Ez biztosan nehéz volt.
Jin: Nagy volt a nyomás, és igen, nehéz. Kemény volt, mivel nem tudtam elég időt szánni a gyakorlásra a kinti világban. Csak szeretetből csináltam. (nevet)
Ez az igazi szeretet. (nevet) Eszembe jutott erről valami, amit a debütálásod 10. évfordulójára írt leveledben írtál: „Tíz év elegendő ahhoz, hogy elmozdítsuk a folyókat és hegyeket, ahogy azt a mondás tartja, de a BTS és az ARMY közötti szeretet sosem változik, és ez csodálatos.”
Jin: Még ha az ARMY egy távoli jövőben el is hagyna minket, mi sosem hagyhatnánk el őket. Ahogy már mondtam, ARMY-val lenni olyan, mint otthon lenni. Biztonságot adnak nekünk. Meg akarom mondani nekik, hogy mindig a legjobbat fogom nyújtani, és arra kérem őket, hogy maradjanak velünk sokáig. És köszönöm nekik, hogy vártak ránk.
Mivel sikerült 11 éven át minden egyes nap ösztönözni saját magadat, hogy a legjobbat nyújtsd?
Jin: Azzal, hogy a BTS annyira szereti az ARMY-t. Teljesen logikus, hogy mindent megteszel azokért, akiket szeretsz, nem? Gondolj arra, milyen érzés, amikor igazán kedvelsz valakit: teljesen odateszed magad érte. És nálunk is ez a helyzet. Ez így logikus, nemde?
Annak kellene lennie, de ez nem mindig van így. Még ha szeretsz is valakit, és megpróbálod a legjobbat nyújtani érte, más dolgok is könnyen elsődlegessé válhatnak.
Jin: Amikor elhagytam a hadsereget, mindent elhalasztottam, hogy találkozhassak a rajongókkal. Előre megmondtam a családomnak és a barátaimnak: „Muszáj látnom ARMY-t, szóval értékelném, ha nem kérnétek, hogy tartsunk bulit a leszerelésemre, amíg el nem telik ez a hét.” Az emberek azt mondták: „Most jöttél ki – pihenned kellene. Találkozzunk.” Szerdán szereltem le, és vasárnapig egyetlen találkozót sem szerveztem. Minden más várhatott. A rajongókkal való találkozás a legfontosabb számomra – meg kell mutatnom a hálámat, mielőtt bármi mást tennék, úgy gondolom. Ez nem is kérdés. Mindig így volt, és most már mindenki ezt is várja el. ARMY támogat engem, és tényleg boldoggá tesznek. Rendkívül fontosak számomra, így természetes, hogy először rájuk gondolok.
Bámulatosnak találom, hogy 11 éve folyamatosan így érzel.
Jin: Amikor arra gondolok, milyen hihetetlenül boldog vagyok most, és megkérdezem magamtól, mi ennek az oka – végső soron amiatt van, mert a BTS tagja vagyok. És a BTS létezése végső soron ARMY-nak köszönhető. Mindig is rajongtam ARMY-ért emiatt, és napról napra egyre jobban szeretem őket, és azt kívánom, hogy ők is még boldogabbak legyenek. Ezért a tőlem telhető legjobbat próbálom kihozni magamból értük.
Bár természetes, hogy kimutatod a szereteted az ARMY felé, az már kevésbé magától értetődő, hogy ennyi szeretetet kapsz vissza, és talán ez az oka annak, hogy ennyire keményen dolgozol.
Jin: Az, hogy az emberek kedvelnek, a többi katona elég jól érezte magát mellettem ahhoz, hogy közeledjenek hozzám, hogy ingyen ételt kapok, amikor elmegyek enni, és hogy jól bánnak velem – mindez azért van, mert a BTS tagja vagyok. Vagy talán azért, mert jóképű vagyok. (nevet)
Mit jelent számodra a boldogság? Egyszer megkérdezték tőled, mi jön ennek a gyönyörű pillanatnak a végén, és azt válaszoltad, hiszel benne, hogy egy gyönyörű pillanat azt jelenti, hogy több is jönni fog, ugyanakkor azt kívántad, hogy a mostani soha ne érjen véget.
Jin: Úgy döntöttem, hogy nem fogok többé így gondolkodni. (nevet) Mert ha tényleg van egy legszebb pillanat az életben, miután az véget ér, már nem jön semmi ilyen szép, tudod? De a valóságban ez nem azt jelenti, hogy az életem hirtelen egy szörnyű, sötét mélységbe zuhan. És a dolgok most is elég jók és szépek, szóval nincs sok értelme azon gondolkodni, hogy mi lesz a jövőben vagy a következő szép pillanatban. Lehet, hogy ma világsztár vagyok, de még ha később csak egy helyi sztár leszek is vagy csak egy sztár a saját otthonomban, amíg boldog vagyok, az minden, ami számít. Ettől kétségbe kellene esnem? Soha többé nem lesz egy másik legszebb pillanat? Rájöttem, hogy nem kell így gondolkodni. Ha így folytatom az életem, és végül tényleg csak egy sztár leszek az otthonomban, még az is egy gyönyörű pillanat lenne, amíg boldog vagyok. Szóval úgy döntöttem, hogy az életemet egy hosszú, gyönyörű pillanatként fogom látni.
Ha az élet legszebb pillanata nem egyetlen pillanat, hanem valami, ami örökké tart, hogyan érzed magad ebben a pillanatban?
Jin: Mint mindig, boldog vagyok. (nevet)
Lábjegyzet:
0 Hozzászólás